Néma
csend járta át az egész termet. Volt, aki szorgalmasan jegyzetelt,
volt, aki olvasgatott, rajzolt, vagy csak ábrándozva bámult ki az
ablakon. Az unalom rátelepedett mindenkire. A csendet csak az óra
halk kattogása és a tanár időnkénti megszólalásai törték
meg. „Ne rágózz! Még van képed az első padban ülve is mással
foglalkozni!? Tanulhatnál, mert holnap témazárót írunk!” Még
az esőcseppek hangját is lehetett hallani. Már éppen elaludni
készültem, amikor hangos fűrészelést hallottam abból a falból,
amin a tábla is van. A teremben mindenki ijedten nézett egymásra.
Az éles hang már percek óta nem szűnt meg. Majd hirtelen
elefántdobogáshoz hasonló hangok is jöttek ugyanabból a falból.
-
Ti tudjátok, hogy mi ez a zaj? – kérdezte tőlünk a tanár.
Egyikünk
sem tudott felelni. Az osztályterem és a biológia terem között a
régebbiek állítása szerint tömör fal van. De hát akkor mégis
onnan jön a hang?! Ilyenkor már kihalt az egész iskola, csak a
szerencsétlen koleszosok ülnek bent tanulón. Sem alattunk egy
emelettel, sem fölöttünk nincs senki, az épület tátong az
ürességtől.
A
hét többi napja is ugyanígy telt. A tanulás mellé kaptunk egy
kis „zenei kíséretet”. A következő héten már nem mindennap
zaklatott minket a rejtélyes fűrészes ember. Volt hogy néhányan
az egyik tanárunkkal körbenéztük az egész gimit, de nem
találtunk semmit. Ekkor még nem tudtunk, hogy igazából nem
kutattuk át a teljes épületet... hogy valamit még nem is
sejthettünk... Idővel már nem különösebben izgattunk magunkat
rajta, mert sehogyan sem tudtuk a jelenséget megmagyarázni. Minden
ment a megszokott rendjében, miközben fűrészelés követett
elefántdobogást, elefántdobogást fűrészelés és így tovább a
végtelenségig. Csak engem idegesít ez ennyire? Ezek a gondolatok
gyötörtek egy éjjelen, amikor telihold fénysugarai
megvilágították az udvaron a rózsakert melletti farönköt. Egy
pillanatra mintha egy vastag, barna borítójú könyv jelent volna
meg a rönkön. Ezután a holdfényt eltakarta egy felhő és a könyv
is eltűnt. Mindezt a kollégiumi szobám ablakából szemléltem.
Késztetést éreztem az iránt, hogy lerohanjak az udvarra és utána
járjak annak, hogy mi volt ez. Ám a kolesz ajtaja persze zárva
volt, sehogyan sem tudtam volna kijutni. Ezt a furcsa látomást
betudtam annak, hogy túl fáradt vagyok. Biztosan hallucináltam.
Irány az ágy!
Rá
következő napon tartottuk a gimiben a papírgyűjtést. A bejárósok
hoztak újságkötegeket és mindenki más, aki csak tudott. Tesi óra
helyett azzal töltöttük az időt, hogy segítettünk a papírt
sorba rakni és lemérni. Idén az alaksorból is hoztunk ki ősrégi
könyveket és újságokat. Néhány barátnőmmel együtt lépkedtem
le az alaksor poros lépcsőjén. Odalent elég hűvös volt, a
falakat pedig mindenütt pókháló fedte. Felvettem egy rakás öreg
könyvet a földről. A lépcsőn felfelé haladva meglepetten vettem
észre valamit. A megsárgult lapú barna fedelű könyv a kezemben
ugyanaz volt, amit az azelőtti éjjelen láttam megjelenni majd
eltűnni a farönkön. Vajon milyen titkokat rejthetnek ezek az
oldalak? A könyv lapjai már eléggé megsárgultak. Fedelén
kopott, ezüst betűkkel ez állt: Louise naplója. A könyvköteget
lehajítottam a földre és Louise naplójával a kezemben elrohantam
az udvar egyik távolabbi sarkába, ahol nem voltak emberek.
Félelemmel
kezdtem el lapozni az újonnan szerzett kincsemet. Az első lapon egy
térképet találtam. Nehéz volt eligazodni rajta, de végül arra
jutottam, hogy ez az iskola épületét ábrázolja. A térképen az
alaksor bejáratától az osztálytermünkig egy vonal húzódott.
Nem értettem az egészet, mivel az alaksorból nem nyílik semmilyen
folyosó. A térképen jelölt útvonal tudtom szerint nem létezik.
Kíváncsian tovább lapoztam. Az utolsó oldal kivételével minden
oldal tele volt írva. Viszont nem értettem belőle semmit, mert
franciául volt. „Segítséget kellett kérnem. Hmmm nézzük csak,
ki lenne az én emberem? Mondjuk Bella! Elég stréber, valamennyire
jó barátnők vagyunk és tud franciául is. Azt hiszem, este
átmegyek hozzá. Muszáj lesz megtudnom, hogy mi van ebben a
naplóban, mert van egy olyan érzésem, hogy valószínűleg nem egy
átlagos diáké lehetett!”
Beléptem
a 304-es szobába. Mindenki, aki odabent volt, éppen röhögött
valamin, egy ember kivételével. Egy lány az egyik ágy tetején
ült törökülésben, az arcát egy füzet takarta el. Fölugrottam
az ágyára és rákiáltottam.
-
Szia!
-
Bocsi most nem érek rá. – mondta fáradtan – A holnapi fizika
tz-re tanulok.
-
Ugyan már! Tanulón másfél órán keresztül ezt tanultad.
Szerintem már betéve tudod az egész könyvet. Hoztam neked
valamit, ami százszor érdekesebb, mint a mágneses indukció.
Sikerült
meggyőznöm. Alig egy perce tartotta a kezében a naplót, de máris
teljesen elmerült az olvasásában. Mereven bámult minden egyes
újabb mondatnál.
-
Gyere ki velem a folyosóra! – kiáltotta.
-
Nah mi az? Találtál valami érdekeset? – kérdeztem izgatottan
már odakint.
-
Minden napló izgalmas a maga módján. Ez a Louise egy francia
cserediák volt. Úgy húsz éve járhatott ide. Nem volt egy hülye
srác, mivel rájött olyan dolgokra, amikre más diákoknak hosszú
évek alatt nem sikerült. Az egyik takarítónőtől ellopta az
alaksor kulcsát és titkos járatokat fedezett fel az iskola alatt.
Azt az útvonalat is megtalálta, amin keresztül a koleszból ki
lehet szökni.
-
De durva! És mégis hogyan?
-
A következő néhány mondatban azt is leírta. Ebből elég sok
szót nem tudok lefordítani, de annyit értek belőle, hogy az
alaksorról és egy titkos folyosóról van szó.
-
Azt hiszem, holnap el kellene kérni az alaksor kulcsát azzal az
ürüggyel, hogy találtunk ott olyan régi könyveket, amikből
sokat tanulhatunk.
-
És szerinted tényleg odaadják?
-
Egy próbát megér. Szerintem bevonom ebbe a dologba Évát is. Nah
most inkább hagylak tanulni! Ha te is akarsz velünk a
Louise-rejtély után kutatni, holnap vacsora után gyere a nagy
tölgyfához!
-
Nem hiszem, hogy bele akarom ütni az orromat már több, mint húsz
éve történt, lezárult eseményekbe.
-
Nem lezárult, mert a titkos föld alatti folyosók még valószínűleg
napjainkban is léteznek attól, hogy eddig egyikünk sem tudott
róluk. Majd holnap jössz, ha gondolod! Szia!
Másnap
az egyik órán szokás szerint hallottuk a fűrészelést. Ez a
megmagyarázhatatlan jelenség furcsa módon a legtöbb diákot és
tanárt már nem érdekelte. Az egyik osztálytársam viszont
panaszkodott arra, hogy reggel, amikor egyedül volt a teremben,
magától el kezdett recsegni a parketta. Anélkül, hogy bárki is
lépkedett volna rajta. A fűrészelést hallgatva elgondolkoztam
azon, hogy mi van, ha ezek a bizarr zajok összefüggésben vannak
Louise naplójával? Vagy mi van, ha a napló írója, aki azóta
felnőtt visszajött fűrészelni a régi iskolájába, hogy az
ittenieket bosszantsa? Áh ez teljes képtelenség! Ha ilyen
baromságokon gondolkozok, végképp nem fog a matek eljutni az
agyamig.
Délután
eljött a nagy pillanat. Órák után Évával nem kimenőre mentünk,
mint a többi koleszos, hanem a takarítónő felkutatására
indultunk. Az egyik mosdóban sikerült megtalálnunk őt.
-
Ööö elnézést... – kezdtem el.
-
Mi kéne, ha volna? – kérdezte a takarítónő miközben ránk
emelte fáradt tekintetét.
-
Lehet, hogy furán fog hangzani, de az alaksor kulcsát szeretnénk
elkérni.
-
Mire kell az nektek? – fintorgott ránk.
-
Az alaksorban láttunk olyan régi könyveket, amik hasznunkra
lehetnek a tananyag elsajátításában. Ha bevisszük őket órára,
kapunk érte ötöst.
-
Nekem pont egy ötös kéne irodalomból, hogy meglegyen év végén
majd az ötös. – mondta Éva.
-
Elég fáradt vagyok, meg egyébként sem érek rá arra, hogy most a
ti problémáitokkal foglalkozzak. – panaszkodott a takarítónő –
Van valaki tanár, akinek a kíséretében az alaksorba mentek?
-
Igen, persze. – hazudtam.
-
Ha tényleg felügyelettel mentek le, abba a poros, elhanyagolt
helységbe, akkor a tiétek a kulcs, de estig adjátok le a portán!
-
Köszönjük! További szép napot!
-
Ez elég simán ment. – súgta Éva a fülembe, miután már néhány
lépést megtettük.
-
Igen, de a dolgok nehezén még korántsem vagyunk túl. –
jegyeztem meg.
A
Nap lassanként elbújt az udvar nagy tölgyfája mögött. Mi Évával
ott álltunk az árnyékában és beszélgettünk. Néztük, ahogyan
Bella szalad felénk a naplóval a kezében.
-
Hát te hogyhogy mégis velünk tartasz? – kérdeztem Bellától.
-
Egy ilyen izgalmas sztorit nem érdemes kihagyni! – felelte.
-
Ez a beszéd! – biztatta őt Éva.
-
Képzeljétek – folytatta Bella – hogy további részeket is
fordítottam le a naplóból. Mielőtt megindulunk, érdemes lenne
ezekről is tudnotok.
-
Na halljuk! – szóltunk közbe Évával.
-
Amikor Louise az iskola alatti folyosórendszert térképezte fel,
akkor valójában nem a koleszból való kiszökési lehetőséget,
hanem egy nagyon régi kelta kincset keresett. A kincset eladva akart
egy csomó pénzt szerezni. Részben ebből az okból jött a mi
sulinkba cserediáknak. Érdeklődött a rég elfeledett, misztikus
tárgyak iránt és egy párizsi könyvtárban olvasott erről a
kincsről.
-
Tehát odalent egy kelta kincs van? – kérdeztem meglepődve.
-
Hát ha Louise megtalálta és elvitte, akkor már nincs. –
válaszolta Bella – De valószínűleg nem sikerült a terve, mivel
a naplója valamiért itt maradt az alaksorban. Valami itt nem
stimmel. Rossz előérzetem van.
-
Valami történhetett vele odalent? – kérdezte Éva.
-
Elképzelhető. – állapítottam meg.
-
Ne aggódjatok már, lányok! – mondta Bella – Először inkább
azt kellene megnéznünk, hogy ezek a föld alatti folyosók
egyáltalán tényleg léteztek-e, vagy csak kamu az egész.
Fél
órán keresztül kutattunk az alaksorban, de sehol sem találtunk
egy titkos ajtót, vagy valami egyéb furcsaságot. Mindenütt csak
dohos szagot éreztünk és poros könyveket láttunk. Amikor egyszer
csak oldalra pillantottam, megakadt a szemem egy különös mintán a
falon. Már ezelőtt is láttam, de most valamiért hosszabb ideig
megnéztem. Egy egyenes vonal volt piros festékkel a falra pingálva.
A függőleges vonal fenti végéből jobbra ágazott el srégen
lefelé egy rövidebb vonal. A lenti végéből pedig balra ágazott
el átlósan fölfelé egy rövidke vonal. A vonal alatt egy-két
centivel pedig volt egy ujjnyi rés. Odaléptem és a résbe nyúlva
elkezdtem fölfelé tolni a vékony falat. A rés egyre nagyobb lett,
már-már akkora, hogy egy ember is be tudott volna mászni rajta.
-
Nézzétek! – kiáltottam fel.
-
Te most épp egy kelta rúnát toltál feljebb a falon – szólt
Bella – Ez a kettéágazó függőleges vonal egy kelta rúna. A
halált, a változást, az átalakulást jelképezi és a
szembesülést a félelmeinkkel.
-
Ráadásul úgy néz ki, hogy az átjárót is megtaláltad a
folyosórendszerhez. – mondta Éva.
-
Ti tényleg be mernétek menni ebbe a sötét, hideg lyukba? –
aggódott Bella.
-
Hát csak ez az egyetlen mód arra, hogy fény derüljön a
rejtélyre. – feleltem némi bátorságot színlelve.
Igazság
szerint én nagyon is féltem az ismeretlentől, leginkább a
kíváncsiság hajtott. Jobb titokban az alaksorban rejtélyek után
kutatni, mint egy unalmas órán vagy tanulón ülni. Az emberek
többsége fél, attól amit nem ismer. Leginkább a haláltól fél.
Arról nincsenek dokumentumok, nincsenek hírek, tapasztalatok. A
halottak már nem tudnak mesélni. Minden a fantáziánkra van bízva.
Mindhárman beléptünk a teljes sötétségbe. A lábunk alatt már
nem csempéket, hanem a hideg földet éreztük. Természetesen
hoztunk magunkkal zseblámpákat, melyekkel bevilágíthattuk ez a
rejtett folyosót. Eléggé fáztunk, sajnáltuk, hogy nem vettünk
fel kabátot. Megindultunk előre a folyosón. Hamarosan rájöttünk,
hogy az osztálytermünk alá vezet ez az út. Az útvonal
megegyezett azzal a térképpel, amit a napló elején is láthattunk.
Miközben haladtunk, ugyanazokat a hangokat kezdtünk el hallani,
amit sok órán és gyakran tanulón is hallunk. Vonyított a fűrész,
az elefántok döngették a földet. Ahogy előrébb jutottunk, egyre
erősödtek ezek az idegesítő zajok, szinte már elviselhetetlenek
voltak. Megláttuk, hogy a termünk alatt egy helyiség van. A
helyiségnek ajtaja nem volt, csak egy díszes kapuja, ami
kiszakadhatott valamikor a helyéről. Nem tudtunk belépni a
terembe, mivel a bejáratot kövek és fagerendák torlaszolták el.
A falnak egy kis részére viszont volt belátásunk. A falban volt
egy apró rés, amelyben egy nagy aranygyűrű csillogott. A gyűrű
különleges motívumokkal volt díszítve. Lehet, hogy ez a kelták
kincse, amit Louise annyira keresett. Amikor Éva felsikoltott, mert
észrevett a lábánál egy koponyát és egy csontot, hirtelen
megvilágosodott előttünk minden. Összeállt a kép, eloszlott a
köd.
-
Ezek Louise csontjai... – dadogta Bella – Megtalálta a kincset,
de valamiért ráomlott a föld alatti terem és nem tudta elvinni.
Bella
ijedt hangját a körülöttünk mindenhonnan hallatszodó nyöszörgés
és sikoly tompította el. Egy szenvedő halott hangja. Túlvilág
visítás, amit emberi fül már nem tudott elviselni. Éva elejtette
a kezében Louise naplóját és miközben felvette, észrevette,
hogy az eddig teljesen üres utolsó oldal magától teleíródott. A
megsárgult papíron meg szempillantás alatt jelent meg egy oldalnyi
francia szöveg. Érezni lehetett rajta a tintaszagot. Bella kikapta
Éva kezéből a naplót és elkezdte hangosan fordítani a semmiből
megíródott oldalt:
„Igen,
valóban létezik az a világ, amitől sok ember fél és amiben az
emberek többsége hisz. Igaz, amit a legnagyobb vallások
kimondanak, amit a Bibliában megírtak. Ha a szívverés és a
levegővétel megszűnik, akkor csak az ember fizikai léte szakad
meg. Csak a testből veszik ki az élet abban a pillanatban, a lélek
nem hal meg.
Két
világ létezik. A testi világ, amelyben ti éltek és ahol én is
éltem valaha. És a lelki világ, ahová a halál bekövetkeztekor a
lelkek kerülnek testüket elhagyva. Tudjátok, még én sem jártam
a lelki, halál utáni világban, de messziről már láttam azt.”
Az
írás annyira hiteles volt, hogy tágra nyílt szemekkel hallgattuk
azt. Egyértelműnek tűnt, hogy Louise írta. Izgatottan vártuk a
naplóbejegyzést folytatását. Bella olvasott tovább:
„Ott
semmi sem látható, hallható, megfogható. Abban a világban
nincsenek színek, hangok, fények, anyagok, testek, illatok, ízek.
Emberi szemmel az egész egy nagy ürességnek tűnik. Ám van ott
érzelem, boldogság, fájdalom, harag, gondolatok. Az emberek
lélekként lebegnek egy magasabb rendű lélek körül, Isten körül.
Isten élteti ezt az egészet. Ebből a világból már csak akkor
térhet vissza bárki is, ha újjászületik. A halott már nem kel
fel soha többé.
Már
én sem térhetek vissza a Földre, a testi világba. Viszont a lelki
világba sem tudtam belépni miután meghaltam, mert egy átok ül
rajtam. Amint megérintettem a kelták kincsét, rám omlottak ebben
a szobában a gerendák és a téglák, majd kihunyt a testemből az
élet. Egy olyan világban vagyok jelen, ami a testi világ és a
lelki világ határán van. Megrekedtem itt talán örökre.”
Bella
egy kis időre megakadt a fordításban. Talán egy hosszú szót
próbált kibogarászni. Lenyűgöző, hogy milyen rövid idő alatt
tanult meg ilyen gyorsan franciául. Bár állítása szerint már
áltsuliban is tanulta és különtanárhoz is járt. Mély levegőt
vett és folytatta az üzenetet:
„A
kelták aranyán átok ül. Aki megérinti az aranygyűrűt, az azon
nyomban meghal, de a lelke nem jut be a másvilágra. Néha tudok a
ti világotoknak üzenni, az én sikolyaimat halljátok a falakban, a
lépteimet pedig a folyosókon. Próbálok ilyenkor segítséget
kérni, mert egy módon meg lehet törni a kelta átkot. Ha egy másik
ember megérintené a kincset, az átok rólam átszállna rá. Én
végre eljutnék a túlvilágra, ő pedig a helyemre kerülne. Kérlek
mentsetek meg, húsz év után szeretnék végre békére lelni!”
Bella
felnézett a kezében tartott naplóról, abbahagyta az olvasást.
Nagyjából fél percig néma csendben álltunk és magunkba
meredtünk. Oka van annak, hogy megtudtuk mindezt, valamit tennünk
kell.
-
Jó lenne megoldani ezt a helyzetet – kezdtem bele – De én
Louise helyzetét nem tudnám elviselni. Nem tudnám a sorsát a
vállamra venni. Szörnyű lehet neki, hogy itt lappang közöttünk,
de nem tud senkihez sem hozzáérni, hozzászólni. Meghalt, de mégis
a mi világunkban rekedt. Van valami ötletetek arra, hogy mit
tegyünk?
-
Mégis hogy lenne? –
kiáltott Éva – Tudod, nem
mindennap jönnek velem szembe szellemek az utcán!
-
Én sem szívesen bolyonganék örökre itt, a Földön, az emberek
között. – vallotta
be Bella – Talán lesz majd valaki más, aki eljön és megtudja
titkát. Nem csak mi tudunk rajta segíteni.
-
Igen, és mikor tévedne le ide máskor bárki is?
– vitáztam vele – Talán
csak több száz év múlva.
-
Ez valahogy túl sok nekem. – vágott a szavamba Bella – Inkább
vigyük vissza a kulcsot és osonjunk vissza a koleszba.
-
Egyetértek. – mondta Éva.
Éva
és Bella halk léptekkel elindultak visszafelé a folyosón. Még
Éva, a legjobb barátnőm is cserben hagyott. Én nem tartottam
velük, a földbe gyökerezett a lábam. Szúrós tekintettel az
elátkozott gyűrűt fürkésztem. Ha átküzdöm magam néhány
leomlott kövön és megérintem, megmenthetem Louise-t. Ő
megmenekül, de én viszont talán örök tétlenségre ítéltetek.
Ki tudja, mikor jön le ide majd az az ember, aki az én lelkemet
megszabadítja. Ez egy olyan átok, amiből nincs kiút, valaki
mindig beleesik a csapdába. Több ezer éve alkották meg ősi
emberek és sosem fog megszűnni.
Louise
akkor sem ezt a sorsot érdemli! Szerintem jószívű volt, amiért
figyelmeztetett minket az átokra azzal, hogy megosztotta velünk
fájdalmas történetét. Ha nem szól, lehet, hogy valamelyikünk a
gyűrűt érintve az ő sorsára jut. Kell lenni olyan megoldásnak,
hogy én nem halok meg, de Louise-nak viszont tudok segíteni.
Valahogyan biztos meg lehet törni az átkot. Áh megvan!!! Ha a
gyűrűt el tudnám pusztítani valamilyen módon, akkor talán
a kelták átka is megszűnne! Viszont az
is lehet, hogy én meghalnék, vagy így is Louise ugyanoda kerülnék,
mint Louise. Nagyon nagy a kockázat, de azért egy próbát megér.
A föld alatti folyosónak ezen a részén van a falon egy-két
fáklya. Az egyik fáklyát hozzávághatnám a gyűrűhöz, mert az
így megégne és megolvadna.
Majd a tüzet elolthatnám, hogy ne égjen fel az iskola. Tökéletes
terv.
Felrohantam
az alaksorból az udvarra, hogy a vízcsapból hozzak egy vödör
vizet. Amikor visszaértem, először bátortalanul, de megtettem,
amit elhatároztam. Senki nem volt mellettem, még a barátaim sem,
de éreztem, hogy Louise velem van abban a pillanatban. Éreztem,
hogy akkor két egymástól elérhetetlenül távoli világ
találkozott. A hangok egyszer csak megszűntek és egy lágy szellő
söpört végig a folyosón. A gyűrű darabokra repedt. A tüzet
utána szerencsére pillanatok alatt el tudtam oltani. Én nem haltam
meg, hiszen itt mesélem nektek a történetet. Már későre járt
az idő. Lezártam a folyosók titkos lejáratát és felsiettem a
koleszba, ami még éppen nyitva volt. Aznap éjszaka nyugodtan és
mélyen aludtam. Mintha valaki egy nagyon távoli világból őrizte
volna az álmomat s
vigyázott volna rám.
A
fűrészelést és a dobogásokat már soha többé nem hallottuk.
Csak én, Éva és Bella tudtuk, hogy valójában mi volt az oka és
miért szűnt meg. Ők
sajnálták, hogy nem maradtak ott velem végig az alaksorban, de én
nem haragudtam rájuk. Mindenkinek joga van szíve szerint döntést
hozni egy adott helyzetben. Akkor cserben hagytak, de ez nem ment a
barátságunk rovására. Én már
akkor is
tudtam, hogy barátság a síron túl is létezik.
Kedves Írónő!
VálaszTörlésMert gondolom lány vagy! :D Nem volt rossz olvasmány ez a kis blogod. A stílusod jó, néhány kifejezésen lehetne javítani, a kohéziód még nem tökéletes, de így is élmény volt a kis novellád. Pofozd fel egy kicsit a sztorit és vidd el a suliújságnak, vagy mutasd meg egy helyi lap szerkesztőjének. Csiszolgasd, érleld, és színezd még jobban. További sok sikert!!!
Ms Léda :)
Szia! :D Ha te esetleg írással foglalkozol, szívesen felvenném veled kapcsolatot és fogadnám a tanácsaidat. Én nagyon szeretek írni és olvasni egyaránt. Mostanában írtam egy másik történetet is, de azt még nem volt időm feltenni. Ha van kedved beszélgetni vagy levelezni, facebook-on megtalálsz Pálma Kovács néven, az e-mail címem pedig smile77777@citromail.hu. :)
VálaszTörlés