Sziasztok! Egy barátomtól nemrég kaptam kölcsön egy nagyon jó könyvet. A címe: A nagy válás. Azért tetszik annyira, mert leírja a halál utáni világot, illetve különböző beszélgetésekkel szemlélteti, hogy sok embert mi gátol az Istenhez való közeledésben. Az egyik részben a művészetről is szó esik. Ezeket a gondolatokat most szeretném veletek megosztani.
"Bokrok közelében álltunk, s mögöttünk megpillantottam egy szilárd embert, meg egy árnyat, akik éppen akkor találkoztak. Az árny körvonalai ismerősnek tűntek, de hamarosan ráébredtem, hogy a földön nem őt magát láttam, hanem a fényképeit az újságokban. Híres festő volt.
– Uramisten! – kiáltott fel az árny, körülhordozva tekintetét a tájon.
– Uramisten, mi? – kérdezett vissza a szellem.
– Hogy érted azt, hogy "uramisten mi"?
– A mi nyelvünkben Isten főnév.
– Értem. Én csak olyasmit akartam mondani, hogy "a mindenségit!" vagy valami hasonlót. Erre az egészre értettem... Ez... ez egyszerűen... Szeretném lefesteni.
– Hát én a helyedben ezzel most nem vesződnék.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy itt nem lehet folytatni a festést?
– Itt először nézni és látni kell.
– Már végignéztem mindent. S látom, mit kell tennem. Uramisten! Bárcsak magammal hoztam volna a festékeimet!
A szellem megcsóválta fejét, s így fényt szórt maga körül.
– Azzal itt nem sokra mennél.
– Ezt hogy érted?
– Amikor a földön festettél, legalábbis kezdetben, azért tetted, mert a földi tájban megpillantottál valami mennyeit. Sikereidet annak köszönhetted, hogy mások is bepillantást nyerhetnek általad oda. Itt azonban a mennyben vagy. Ez az a hely, ahonnan minden üzenet származik. Nincs semmi értelme mesélni nekünk erről az országról, hiszen látjuk és ismerjük. Sőt tulajdonképpen többet látunk belőle, mint te.
– Hát itt nincs értelme a festészetnek?
– Nem ezt mondtam. Amikor majd te is olyan leszel, mint mi (semmi baj, mi is úgy kezdtük, ahogy te), akkor egyes dolgokat jobban látsz majd, mint mások. S akkor majd ezekről szeretnél beszélni nekünk. Most az a dolgod, hogy láss. Jöjj, és láss! Ő végtelen. Jöjj, és töltekezz!
Az árny rövid ideig hallgatott, aztán fojtott hangon megszólalt:
– Az nagyszerű lesz.
– Jöjj hát! – szólt a szellem és karját nyújtotta.
– Mit gondolsz, milyen hamar kezdhetnék el festeni? – kérdezte az árny.
A szellemből kirobbant a nevetés.
– Hát nem érted, hogy sosem fogsz úgy festeni, ha mindig csak erre gondolsz?
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Ha csak a festés miatt érdekel az ország, akkor soha nem tanulod meg, hogyan kell látni.
– De hát az igazi művész ilyen módon érdeklődik egy táj iránt!
– Nem. Elfelejted, hogy nem így kezdtél el festeni – mondta a szellem. – A fény volt az első szerelmed: azért szerettél festeni, mert így tudtál beszélni a fényről.
– Ó, az már nagyon régen volt – legyintett az árny – Az ember hamar túllép ezen. Te persze nem ismered a legutolsó munkáimat. Az ember érdeklődése egyre inkább a festés felé fordul.
– Igen, így van. Nekem is ki kellett gyógyulnom ebből. Mindez csapda volt. Odalent szükség volt tintára, hegedűhúrra és festékekre, ezek azonban veszélyes ajzószerek. Kegyelem nélkül minden költő, zenész és festőművész rossz irányba halad: szeretete lassan elfordul attól, amiről beszél, és magára a beszédre irányul; lent, a pokol mélyén már nem az Isten érdekli, hanem az, hogy mit mondjon róla. Mert, tudod az ember nem áll meg ott, hogy érdekli a festés. Lejjebb süllyed: a saját személyisége érdekli, végül pedig már csak a saját hírneve." (C. S. Lewis: A nagy válás, részlet)
