A legnagyobb fantázia

Arthur C. Clarke (1917-2008) angol származású sci-fi író volt. Érdeklődésének középpontjában a csillagászat, a matematika és a fizika állt. Az '50-es években kiadott regényeiben már megjelentek a 21. századról való elképzelései. Azok közül, amiket kitalált, rengeteg dolog valóban megvalósult a ezredfordulóhoz elérkezve. Élete során számos elismerést kapott, például lovagi rangot adott neki II. Erzsébet angol királynő. Mindig a megbékélés ügyét propagálta hányatott sorsú választott hazájában, amiért 1994-ben még Nobel-békedíjra is felterjesztették. Élete utolsó évtizedeit Sri Lankán töltötte.

És hogy miért ő lett a kedvenc íróm? Egyszerű... A hatalmas fantáziája miatt. Minden regénye egy külön világ, amelyben a sci-fi rajongók szívesen barangolnak. Olvasás közben néha nehéz lépést tartanom Clarke különleges, és legtöbbször rendkívül furcsa elmeszüleményeivel. Elég ha csak megemlítem a háromnál több dimenziós tárgyakat, az ördög kinézetű földönkívülieket vagy az idő eltorzulását. Az Földön túli tájakat, a Jupiter holdjainak vagy éppen az exobolygóknak a kinézetét rendkívül hitelesen adja vissza. Már jó pár könyvén végigizgultam magamat. Több regényében visszatérnek ugyanazok a motívumok, viszont az egyes történetek várható végkifejleteit legtöbbször még így sem tudom előre kitalálni. Mindazonáltal önmagukban talán nem is az izgalmas cselekmények adják a könyvek legfőbb szórakoztató erejét, hanem az olvasó megdöbbenése. "Hogy tudott egyáltalán valaki ilyesmit kitalálni? Őrült vagy zseni volt ez az ember?" Néha nem is azt várom, hogy mi fog történni a szereplőkkel, hanem hogy még milyen őrültségek fognak még jönni. A sci-fit az irodalom peremterületére szokás sorolni, nekem viszont mégis ez a kedvenc műfajom. Egyrészt azért, mert gyakran a jövő nagy kérdéseit próbálják megoldani. Másrészt pedig azért mert elvont fantáziavilágokat építenek fel. Én is próbálkoztam már egy sci-fi megírásával a korábbi olvasói élményeim és a saját gondolataim alapján. Végül néhány könyvet ajánlanék Clarke-tól. Kedvencem nincsen, de összegyűjtöttem azokat, amelyek a legjobban tetszettek.

A város és a csillagok

A távoli föld dalai

A gyermekkor vége

Mindenből egy kicsi

Sziasztok! Egy hétre a rokonaimhoz utazom, ezért nem lesznek új bejegyzések. Akik rendszeres olvasók, vagy akik érdeklődnek a blog néhány témája iránt, azoknak a régi bejegyzésekből ajánlok most párat! ;)

Tetszenek a görög tájak vagy ételek? Fergeteges emlékeid vannak az egyik görögországi nyaralásodról?

Ha ezek közül valamelyik igaz rád, akkor érdemes megismerkedned a görög könnyűzenével is! ;)

Néhány spanyol idézet különböző témában... ^^

Itt egy rendkívül izgalmas és olykor vicces anime a krimik vagy a természetfeletti jelenségek kedvelőinek. Ha már úgy érzed, kinőttél az animékből, akkor is eléggé le fogja kötni a figyelmedet. Vigyázat, függőséget okoz! :P

Néha írogattam verseket is... :)

Bejegyzés egy sportolóról, aki annak a dolognak szentelte az életét, amit igazán szeretett. Kevés ember olyan hősies és bátor, mint amilyen ő volt...

Olykor földönkívüliek és távoli bolygók nyomába eredtem...

Legszebb templomok és mecsetek képekben 

Jó olvasást! :D

Ez nálam nagyon ott van...

Sziasztok! Most nem saját irományt posztolnék kivételesen, hanem egy történetet, amit nemrég olvastam magyar órán és nagyon megfogott. Úgy érzem, hogy nem igazán áll hozzám közel az egzisztencializmus, és Kafkát sem mindig tudom kiheverni, de ez a novellája nagyon jó. :) Rövid és elgondolkodtató... Jó olvasást! :D

Franz Kafka - A törvény kapujában

A törvény kapuja előtt áll egy őr. Ehhez az őrhöz odamegy egy vidékről jött ember, és engedélyt kér, hogy beléphessen a kapun. Az őr azonban azt mondja neki, hogy most nem engedélyezheti a belépést. Az ember töpreng, majd megkérdezi, hogy tehát akkor később léphet majd be? - Meglehet - mondja az őr -, most azonban nem. - Minthogy azonban a törvény kapuja, mint mindig, nyitva áll, és az őr arrébb megy, az ember előrehajol, hogy beleshessen a kapun. Amikor az őr ezt észreveszi, nevet, és így szól: - Ha ennyire csábít, hát kíséreld meg, és menj be tilalmam ellenére. De jegyezd meg: hatalmas vagyok. Pedig a legutolsó vagyok az őrök sorában. Teremről teremre őrök állnak, egyik hatalmasabb, mint a másik. Már a harmadik látványát én magam sem bírom elviselni. - Ilyen nehézségekre nem gondolt a vidékről jött ember, hiszen a törvénynek mindig, mindenki számára elérhetőnek kell lennie, gondolja, de ahogy most a bundás őrt jobban szemügyre veszi, nagy, hegyes orrát, keskeny, fekete, tatár szakállát, úgy határoz, hogy inkább várakozik, amíg meg nem kapja a belépésre az engedélyt. Az őr ad neki egy zsámolyt, és megengedi, hogy oldalt, a kapu közelében leülhessen. Ott ül napokig, évekig. Többször is megpróbál bejutni, és zaklatja az őrt kérdéseivel. Az őr gyakran veti alá kisebb kihallgatásnak, kérdezgeti a szülőföldjéről és sok minden másról, de ezek közömbös kérdések, amilyeneket a nagyurak tesznek fel, és végül mindig azt mondja neki, hogy még nem engedheti be. 

Az ember, aki jól becsomagolt az útra, mindent felhasznál, legyen az bármennyire értékes is, hogy megvesztegesse az őrt. Az úgyszólván mindent elfogad tőle, de közben így beszél: - Csak azért fogadom el, hogy ne hidd, bármit is elmulasztottál. - Az ember hosszú éveken át szinte szakadatlanul csak az őrt figyeli. Megfeledkezik a többi őrről, és úgy véli, bebocsáttatásának egyetlen akadálya ez az első. Átkozza a szerencsétlen véletlent, az első esztendőkben gátlástalanul, hangosan, később, ahogy öregszik, már csak úgy magában dörmögve. Gyermeteggé válik, és mivel az őr évekig tartó tanulmányozása közben annak prémgallérjában még a bolhákat is felfedezte, még a bolhákat is megkéri, segítsenek neki, és térítsék jobb belátásra az őrt. Végezetül látása meggyengül, nem tudja, valóban sötétedik-e körülötte, vagy csak a szeme csalja meg. Most ugyan észrevesz a sötétségben valami fényt, mely kiolthatatlanul árad a törvény kapujából. Már nem él soká. Halála előtt az egész itt töltött idő minden tapasztalata azzá az egyetlen kérdéssé sűrűsödik össze a fejében, amelyet eddig még nem tett fel az őrnek. Magához inti őt, mert merevülő teste már nem tud felemelkedni. Az őrnek mélyen le kell hozzá hajolnia, mert a kettejük magasságának különbsége ugyancsak az ember rovására változott meg. - Most még mit akarsz megtudni? - kérdi az őr. - Telhetetlen vagy.

- De hát mindenki a törvény felé igyekszik - mondja az ember -, hogyan lehetséges, hogy ennyi év alatt rajtam kívül senki sem kért bebocsáttatást? - Az őr látja, hogy az ember már a végét járja, s hogy hallását elmúlóban még utolérje, ráordít: - Itt rajtad kívül senki be nem léphetett volna. Ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki. Most megyek és bezárom.