A mitológia szó (görögül: μυθολογία, a μυθος mythos – történet, legenda, és a λογος logos – beszámoló, beszéd szavakból) tulajdonképpen a mítoszok továbbmondását jelenti – olyan történetekét, amelyeket egy bizonyos kultúra igaznak hisz, és amelyekben természetfeletti események, személyek, lények szerepelnek. E történetek célja általában az, hogy magyarázatot adjanak az univerzum és az emberiség természetére, keletkezésére. A mitológia jelen van a legtöbb vallásban, és a legtöbb mitológia kapcsolódik legalább egy valláshoz. A történelem folyamán a különböző kultúrák természetes és erőszakmentes egymásra hatásának következtében különböző mitológiák összeolvadtak. Ma különböző kontinensen élő népek mitológiáiból szemezgettem egy kicsit. :)
Androgün-pár
A kedvenc mitológiai történetemmel kezdenék, mely a görög mitológiában szerepel. A görög mitológia, illetve Platón Lakoma című dialógusa szerint az ember eredetileg androgün volt, vagyis egy kétnemű lény. A kinézetét úgy kell elképzelni, ahogy a fenti kép mutatja. Ezeket a lényeket még a világ létezésének hajnalán az istenek haragból kettészakították. Amióta az androgün férfira és nőre szakadt, folyton a másik felét keresi. Részben innen ered a "nagy Ő", vagyis az igazi létének lehetősége a mai felfogásban. A témát számtalan irodalmi, képzőművészeti alkotás is feldolgozta. Napjainkban a kétneműnek született embereket szokás androgünnek nevezni.
Egyiptomi teremtéstörténet
Természetesen a teremtéstörténetek közül is rengeteg létezik a mitológiákban, hiszen szinte minden nép máshogy képzelte el a világ és az emberiség születését. Az egyiptomiak például így: Kezdetben nem volt sem ég, sem föld, sem élők, sem holtak nem voltak, az alkotó és romboló elemek is dermedt tétlenségben nyugodtak Nun isten örvénylő mélyén. Nun volt az őselem, az ősvíz formájában létező istenlény. Az ő alkotórészeiből keletkezett a mindenség. Az ősvíz tükrét sűrű sötétség borította, mert a fény szent forrása is Nun keblében pihent. És az istenek létrehozója, a hatalmas Nun megteremtette a napvilágot.
Az ősvíz színén zsenge csíra bukkant elő, és hamarosan kecses, sok színben pompázó lótuszvirággá nőtt. A világ áttetsző, zárt kelyhéből sejtelmes fény derengett, szirmai lassan kibomlottak, és egy tündöklő gyermek bújt ki belőle. Nun életre keltette Nefertumot, a napgyermeket. Nefertum felnyitotta szemét, a sötétség eloszlott, s a világot beragyogta az éltető fény.
A virágbölcsőjéből kiemelkedő napgyermek körültekintett, s a végtelen vízen egy cseppnyi hely sem akadt, ahol lábát megvethette volna.
Ekkor a mélyből előhívta az őshalmot. Kilépett a szilárd talajra, és megteremtette Maátot, a mindenség törvényét, az igazság istennőjét, a holtak szívének túlvilági bíráját.
A napisten megpillantott egy karcsú, négyszögletes kőoszlopot, a Benbent, az obeliszk ősmintáját. (Ennek helyén épült később a napisten városa, görögül Héliopolisz. Felkapaszkodott a csúcsára, körülnézett, és látta, hogy egyedül van.
Heper, a felkelő nap ekkor bűvös hatást gyakorolt tulajdon szívére, és létrehozta Sut, a lég istenét, és Tefnutot, a nedvesség istennőjét. Su és Tefnut szerelméből született Geb, a föld és Nut, a mennybolt. Geb és Nut hosszú időn át szorosan egymáshoz simulva éltek, de egy napon atyjuk elválasztotta őket. Su megragadta Geb asszonyát, és felemelte a végtelen magasságba, hogy megalkossa belőle az ég boltozatját. Nut hatalmas ívben hajolt Geb fájdalomtól görcsbe merevedett teste fölé; talpa a keleti horizontot érintette, kezével a nyugati láthatárra támaszkodott. Nut a földre tekintett a roppant magasságból, és szédülés fogta el. Panaszaira a lég istene, Su megtámasztotta Nut vállát és derekát, hasát meg csillagokkal ékesítette; e naptól fogva Nut istenasszony uralkodott a mérhetetlen égbolton, férje, Geb pedig a föld hatalmas istene lett.
Ré, a nap két óriási bárkát készített magának. Az egyiken nappal járta be az ég tündökletes tájait, a másikon éjjelente vágott neki föld alatti útjának. És hajnalra újra elérte a napkeleti Benben követ. Minden reggel ragyogó ifjúként indult mennyei útjára - ekkor Hepernek, keletkezőnek hívták -, delelőre már érett férfiként érkezett a mennybolt közepére - ekkor Rének nevezték -, estére mint Atum törődött, fáradt aggastyánként szállt az éji bárkába, és másnap ismét megifjodva kezdte meg nehéz útját. Az égi bárka orrán a haragos Széth őrködött, a vörös isten, és rettentő fegyverével tartotta távol a napisten ellenségeit.
A földi férfiak és asszonyok Ré földre hulló könnyeiből születtek. Mielőtt az emberek benépesítették volna Alsó- és Felső-Egyiptom területét, Ré megalkotta a növényeket, az állatokat és a vizekben nyüzsgő szörnyeket.
Abban az időben, amikor a föld és az ég keletkezett, a magas égi mezőkön három istenség lakozott. Az istenek maguktól születtek, majd elrejtőztek. Később a föld óriás olajcseppként lebegett a víz színén, és úgy mozgott fel s alá, mint egy roppant medúza. Ekkor a bambusznád csírájából két újabb isten támadt, de ezek is elrejtőztek, és számos utódnak adtak életet. E dicső leszármazottak sarja volt az istenek atyja és anyja, Izanagi és Izanami. Az istenek őket bízták meg, hogy megszilárdítsák és megtermékenyítsék a kocsonyás, mozgó földet.
Izanagi és Izanami letekintettek a Menny Lebegő Hídjáról, és azt fürkészték, van-e föld valahol a híd alatt. Csillogó drágakőből hatalmas lándzsát készítettek, a fegyvert lehajították, és rábukkantak a tengerre. Ezután kiemelték a lándzsát a káoszból, a káosz cseppenként aláhullott, megszilárdult, és így keletkezett Onokoro-Jima, a Megdermedt Sziget. Ezután még egy szigetet alkottak a tengerben, és leszálltak a földre.
A földre érve Izanagi és Izanami elhatározták, hogy házasságra lépnek. A sziget közepébe oszlopot állítottak, és megkerülték, Izanagi balról, Izanami pedig jobbról. Amikor összetalálkoztak, Izanami így szólt:
- Milyen csodaszép ifjúval találkoztam!
De a bók nem tetszett az istennek, és haraggal válaszolta:
- Miért beszéltél? Én vagyok a férfi, nekem kell elsőnek szólnom. Az egészet elrontottad, most újra körbe kell járnunk.
A két istenség ismét körbe keringett, és amikor találkoztak, Izanagi szólt először:
- Milyen pompás, hogy ilyen szép leánnyal találkoztam!
Így történt a leánykérés az isteneknél. Ezután férj és feleség lettek, s miután Izanami életet adott a tengereknek, a folyóknak, a szigeteknek, a fáknak és a földi növényeknek, így szóltak egymáshoz:
- Immár megalkottuk a Nyolc Sziget országát hegyeivel, vizeivel és növényeivel. Most teremtsünk valakit, aki a mindenség ura lesz.
Ekkor megszülték a nap istennőjét, Amateraszut, akit a "nagy istenség éji fényessége" néven ismernek, és már születése után oly gyönyörű volt, hogy szülei nyomban felküldték a mennyei létrán, hogy az égről sugározza le a földre ragyogó fényét.
Következő gyermekük, Tsuki-jumi, a hold ura lett. Tsuki-jumi tompa, ezüstös csillogása elhalványult nővére arany pompája mellett, de azért méltónak mutatkozott arra, hogy Amateraszu hitvese legyen. Ő is felkapaszkodott az égi létrán, de hamarosan civakodni kezdtek. Amateraszu megelégelve az örökös egyenetlenséget, így szólt:
- Távolodj el tőlem, nem akarlak többé szemtől szembe látni.
Ekkor az istenek elválasztották őket, a házastársak szétköltöztek, és a nappal elvált az éjszakától.
Izanagi és Izanami még számos gyermeknek adott életet. Izanami megszülte Szuszanoót, a Vad Hímet. Szuszanoó után megszületett a Szél és Kagu Csusi, a Tűz. A Tűz születése alkalmával Izanami súlyosan megsebesült, sebeinek váladékából még sok istengyermek született, de anyjukat annyira kínozta a Tűz okozta fájdalom, hogy végül meghalt, és eltűnt a sötétség földjén, Jomi birodalmában. (További teremtéstörténetekért kattints ide!)
Yggdrasil, a germán világfa
Több nép mitológiájában (pl: magyar, germán, skandináv) is szerepel egy jellegzetes elem, a világfa, mely összeköti a világ 3 szintjét: az alvilágot, az emberek világát és az istenek világát. Az Yggdrasil a germán és skandináv mitológia kőris világfája, melynek koronáját felhők fedik, gyökerei pedig egészen az alvilágig nyúlnak. A fa maga Midgard közepén nőtt keresztül, három gyökere három irányba ered, Niflheim, Jotunheim és Midgard felé. Gyökereinél három forrás fakad. A fa tetején egy aranykakas ül, mely figyelmezteti az isteneket az óriások támadására. Törzsén egy mókus szaladgál fel s alá és viszi a híreket a Hræsvelg (Hullafaló) nevű sas és Nidhogg sárkány között. Az Yggdrasil folyamatos támadásoknak van kitéve: gyökereit a Nidhogg sárkány és más férgek rágják. Négy szarvas, valamint egy Heidrun nevű kecske a lombját és hajtásait legelik.
A nagy özönvíz
A Bibliához hasonlóan a görög mitológiában is megjelenik egy történet a történelem elején lévő nagy özönvízről. A görögök szerint a Föld az olymposi istenek ellen lázadó gigászok kiömlő véréből sarjasztotta az első embereket. Ez a fajta is istentelen és erőszakos volt, akárcsak maguk a gigászok, meglátszott rajtuk, hogy vérből sarjadtak. Látta bűneiket Zeus az Olymposról, szörnyű haragjában összehívta az istenek gyűlését és kihirdette köztük, hogy elpusztítja az embereket. Voltak, akik helyeselték Zeus szavait s még ösztökélték is haragját, mégis sajnálták az emberi nem teljes pusztulását, és aggódva kérdezték : mivé lesz a föld, ha magára marad, s ki fog az ő oltáraikra tömjént hozni? Vagy a pusztító vadaknak akarja átadni az egész földkerekséget? De az istenek királya leintette az aggodalmaskodó kérdéseket avval, hogy már az ő gondja a többi, és új sarjadékot ígért, csodálatos eredetből, mely már nem lesz hasonló az első emberek fajtájához. S már-már el is szórta volna villámait a földre, de félt, hogy annyi tűztől még a szent aether is lángra kap, és a hatalmas világtengely elég. Eszébe jutott a végzet szava is, hogy eljő majd az idő, mikor a tenger, mikor a föld és az ég királyi palotája tüzet fog és lobogva ég, és a világ mesteri építménye leroskad. Félreteszi a kyklópsok kezétől készített fegyvereket és a büntetés ellenkező nemét választja, azt, hogy minden világtáj felől esőt bocsátva alá, a halandó fajtát a hullámokba fojtja. Az északi szelet elzárta Aiolosnak, a szelek királyának barlangjába s vele együtt a többi szelet is, ami csak szétszórja az összegyűjtött felhőket, és kibocsátja Notost, az esőt hozó déli szelet. Nedves szárnnyal repül ki a Notos, szuroksötétségbe takarva vésztjósló arcát, szakálla felhőktől nehéz, fehér hajáról ömlik a víz, homlokán ködök ülnek, tollai harmatosak, keble is, és amint széles kezével a lecsüngő feIhóket facsarja, recsegés-ropogás támad, és a felhőkbe zárt eső zuhog alá az égből. Héra hírnöke, a tarka színekbe öltözött Iris , összeszedi a vizet mindenünnen, s viszi, hogy a felhőket táplálja vele. Leteríti a víz a vetést, amitől annyit remélt a földműves, odalett, és a hosszú esztendő minden fáradsága kárba megy. Nem is elégedett meg az éggel, saját hatalmával Zeus. Segédcsapatokkal: habjaival áll melléje kék színű testvére. ÖsszehívtaPoseidón a folyamokat, s mikor ezek beléptek királyuk palotájába, így szólt hozzájuk : - Nincs idő most hosszú biztató beszédre, öntsétek ki minden erőtöket, így kell lenni, nyissátok ki tárházaitokat, s a gátat letépve, engedjétek szabadjára folyástokat! Így hangzott a parancs, a folyamok elhagyták ismét királyuk palotáját, forrásaik száját kitágították és fékevesztett futással hömpölyögtek a tengerekbe. Maga Poseidón háromágú szigonyával a földet bökte meg, az megrázkódott és rengésével szabaddá tette a vizek útját. Medrükből kilépve futottak a folyók a nyílt mezőkön, s a vetésekkel együtt kicsavart fákat, barmokat, embereket, leszakított tetőket, szentélyeket ragadtak tova oltáraikkal. Ha pedig megmaradt egy-egy ház, és ellen tudott állni ekkora pusztulásnak, anélkül, hogy összeomlott volna, a túlnőtt habok mégis betakarták, s még a tornyok is eltűntek az ár alatt. Már nem volt különbség tenger és föld között, minden egy víztükör volt, és partja nem volt ennek a tükörnek.
Ha van olyan mitológia, amelyre részletesebben kíváncsi vagy, írd meg kommentben, és később arről is olvashatsz bejegyzést a blogomban! :)
.jpg)
