Nyári verseim ✿

Egy csillag

Odakinn az űrben milliónyi csillag ragyog,

Én közülük ki tudja, hogy hanyadik vagyok,

Hogy mikor alszik ki belőlem is az izzó láng,

Hogy mikor kívánok örökre jó éjszakát?

Lesz idő, mikor már minden koromfekete lesz,

Mikor majd lecsukódnak a megvénült szemek.

Ha lehullik a csillag, akkor semmit sem tehet,

Nem adhat többé fényt a világmindenségnek.

Kicsi pont vagyok, de még nagy erő dúl bennem:

Édes remény, erő, akarat s vele küzdelem.

Járni akarom a világot, mindent megtudni,

Égig érő hegyek csúcsára felfutni.

Minden sötét barlangban még lángot gyújtani,

Mindenkinek magamból egy apró fénysugarat adni.

Valakivel megosztani őszinte szeretetemet,

Hadd ragyogjunk együtt a fellegekben.

Mikor már tudni s birtokolni fogok mindent,

Lángom könnyeivel kioltja a szerető Isten.

Ezután rám mosolyog, ki mutatta az utam mindig,

S magához hív. Ti pedig emlékül fogtok megőrizni.

Ház a pusztában

Idővel elkorhadnak azok a szép tavaszi fák,

A réteken elhervad minden színes virág.

A zsenge zöld füvet kiszárítja a napsugár,

A boldog tájról a pillangó tovaszáll.

Könnyeidtől a világ nem fog tavaszba borulni.

A halott a sírból többé nem fog útnak indulni.

A szemedből az esőcseppek már fel nem ébreszthetik

Azt, amit az idő örökre magával vitt.

Nekem nincs varázspálcám, hogy visszahozzak mindent,

Csak két kezem, mely ezen a tájon házat építhet.

Halott fák ágaiból lesz házamon az ajtó,

Hol bekopog a szebb jövő s vele minden jó.

Elszáradt nádszálakból lesz majd a teteje,

Dalos madarak rászállva elhozzák a szerelmet.

A romok fölé fogom tenni puha ágyam,

Hogy megszülessen benne minden álmom és vágyam.

A könny mindent elmos, de az erő új világot teremt.

A hitem újra kiszínezi majd a jelent.

Ha elkészül a házam, messzire elkiáltok.

Bízó szememmel minden csodát meglátok!

Az elveszett imája

Nem látom a Napban az arcodat,

Nem hallom a szélben a hangodat.

Szomorúan borítod rám a kék égboltot.

Nem talállak, így egyedül barangolok.

Keresem a jót, az igazat,

Nekem szánt küldetést, célokat,

De fülemre süket, szememre vak vagyok.

Sáros, ködös, novemberi úton baktatok.

Ilyen az embersors: keserű a jelen,

A jövő pedig számunkra ismeretlen.

Te őrzöd odafent a csillagomat,

Csak te tudnád kérdéseimre a válaszokat.

Kormányozatlan hajó vagyok a tengeren,

Mely a hullámok közt kutat téged szüntelen.

Hibáimért ezrek szórnak rám átkot.

Elvesztem uram, elvesztem, látod.