Az utolsó üzenet

Sziasztok! Ezúttal egy érdekes verset hoztam nektek, melyet egy idős ausztrál férfi élete utolsó perceiben írt. 

A fura öreg

Kinek gondoltok, amikor rám néztek?

Mit láttok? Kit láttok, nővérek?

Egy fura öreget, nem annyira bölcset,

Mit lát, mit csinál – ő nem is tudja már.

Elejti a falatot. Ha hangosan szóltok,

Hogy „Próbálja meg!” - választ sem kaptok.

Hogy ti ott vagytok, mintha neki fel se tűnne,

Eltűnik mindig a zoknija, cipője…

Kénytekre-kedvtekre átadja önmagát,

Fürdetés, etetés tölti ki a napját.

Ezt gondoljátok? És ezt látjátok?

Szemetek nyissátok: hisz’ ez nem én vagyok!

Megmondom, ki vagyok: ki csendben meghúzódva

Megteszem, eszem is, mint a nővér mondja…

Apámnak, anyámnak kicsi fiacskája,

Szerető fészkében egyik fiókája.

Szárnyra kelő kamasz, jövő álmodója,

Szerelmes társának boldog bevárója.

Húszéves vőlegény: szívem nagyot ugrik

Esküm emlékére, mit tartanom illik.

Huszonöt évemmel, magam is apaként

Őrzöm kicsinyeim boldog otthon keblén.

Harmincéves férfi: ó de gyorsan nőnek!

Téphetetlen szálak minket összefűznek.

Negyven lettem: kirepültek, üres már a fészek,

De marad a párom, így nem hullanak könnyek.

Ötven éves lábaimnál kisbabák játszódnak,

Nagyszülők lettünk már, unokáink vannak.

Majd sötétség jő rám: feleségem meghalt.

Jövőm eddig fény volt, mit most a rém felfalt.

Gyermekeim most már nélkülem megállnak.

Múlt szeretet jár át, évek, mik elszálltak.

Most már öreg vagyok. Kemény a természet.

Az idős ember vicces. Vicc csak az enyészet.

A test, a kellem, erő széthullik, elillan,

Kő maradt, ahol rég mondták: a szívem van.

Ám az éltes testben ott belül fiatal

Vagyok még. Tépett szívem duzzad:

A múlt sok örömet és fájdalmat visszaad.

Újraélem szerelmünket, hosszú életünket,

Túlságosan gyorsan elszállt éveinket.

Elfogadom szépen, hogy minden elmúlik.

Nyisd hát ki a szemed, láss túl azon, mi vén:

Nézz csak meg közelről: hát EZ vagyok én!!

(Ford. Barsi Boglárka)

Jusson eszedbe ez a vers, amikor legközelebb idős emberrel találkozol, akit anélkül söpörnél félre, hogy észrevennéd rejtőző, fiatal lelkét. Egy nap valamennyien ilyenek leszünk!

(Szerzője Phyllis McCormack, szerkesztette Dave Griffith.)

Gondolatok mostanában

Magamat másban

Hosszú utamon egy tükröt találtam.

Magam láttam benne, hogyha elé álltam.

Megmutatta múltbéli emlékeimet,

Megmutatta jövőbe tekintő szemeimet.

Ha szomorú voltam, ő is könnyezni kezdett,

Ha boldog voltam, hangosan nevetett.

Visszatükrözte gondolataimat,

Megvívta velem a harcaimat.

Mikor alkottam, vezette kezemet,

Mikor álmodtam, szebbre festette életemet.

Egyedi lelkem láttam meg másban,

Magányom megszűnt a tarka világban.

Erre a tükörre nagyon vigyázok,

Velem van mindig amerre csak járok,

Mert ha egyszer apró darabokra törne,

Magányom zengné be az egész Földet.

Mulandó érték

Szemed látja az óceánok mélyét,

Lábad bejárja az űr végtelenségét,

Kezeid égig érő házakat formálnak.

Előtted az életért sorban állnak.

Az egész világon nagy a te hatalmad,

Ára vagy te minden mulandó anyagnak.

Ára vagy te minden rojtosodó ruhának,

Ára vagy te minden korhadó fának,

Ára vagy te minden rozsdás fémnek,

Ára a törékeny munkás kéznek.

Ára vagy te minden omladozó háznak,

De fáradó szemek mind téged vigyáznak.

Az emberek váradban szolgádnak állnak,

Minden szavadra áhítattal várnak.

Téged viszont senki nem foghat be szolgának,

Hiába rohan mindenki utánad.

Hónapokig kell ahhoz munkától szenvednem,

Hogy csak egy percig megtartsalak a kezemben.

Csak távolról nézlek

Otthonom a magas hegycsúcs, hol ember se jár,

Otthonom az éj, ha sötétbe borul a táj.

Hiába ragyognak felettem a csillagok,

Akkor vagyok boldog, ha magamra maradok.

Vad lelkem lóként vágtad a szélben,

Vad lelkem jégcsapként fehérlik a télben.

Engem sosem fogsz megszelídíteni,

Engem sosem fogsz felmelegíteni.

A földön születnek szavak, ölelések,

De én sasként szállok az égben.

A szabadság fellegeinek sosincs vége,

Én soha nem leszek senkié sem!

Ha csábítanál pénzzel, én koldus lennék.

Ha csábítanál igazzal, én hazug lennék.

Ha csábítanál szeretettel, meggyűlölnélek,

A szemedbe se néznék soha többet.

Olyan fény akarok lenni, amit csak távolról néznek.

Olyan test akarok lenni, melybe nem költözik lélek.

Magányba vonulok, ez hiába vétek.

A világ széléről figyelem az emberiséget.

A boldogság ára

Már nem tudok őszintén nevetni.
Nem tudlak félelem nélkül szeretni.
Mikor a nyár minden széppel hiteget,
Érzem csontjaimban a csípős hideget.
Mikor éjjelenként mélyen alszom,
Álmaimban minden ellenünk harcol.
Mikor karjaid várják az ölelést,
Érzem, ezek döfnek majd belém kést.
Mikor lebegek a végtelen kékben,
Félek, lerántanak a tenger mélyére.
Enyém, amire már évek óta vártam,
De a bánat virága magába zárna.

Kívül mosolyra nyílik a szám csak neked,
De belül ördögök marják a szívemet.
Emlékek könnyeivel mossák össze véremet.
Fülembe visítanak ezer halotti éneket.
Barna szemem körmeikkel kivájják,
Ne lássam sose, mi az a boldogság.
Gondolataimat beszövik fájdalommal.
Hátukon visznek le a sötét pokolba.
Elszakítanak tőled, hiába szorítom a kezed,
Csak nevetnek, mikor kiabálom a neved.
A boldogságot az ő vérük árán kell megvenni.
Halott testük sírjára bizalmat kell ültetni.

A legszebb átok

A legnagyobb csodát az Úr gondosan faragta,

Minden alkatrészét pontosan helyére rakta.

Az ereiben lassan lüktet a vörös élet.

Nézd, ezernyi érzelmet láthatsz meg a szemében.

Minden könnye türkizkéken kiáradó tenger,

És minden mosolya ébredő tavaszi reggel,

És az összes szava eget rengető kiáltás,

És kezei felépítik minden egyes álmát.

Ő lett a legszebb teremtmény az egész világon.

Ő kapott oly elmét, melynek nincsenek határok.

Mégis a legszebb áldás lett a legnagyobb átok,

Amely belül rohasztja szét a kerek világot,

Mert tenni, alkotni akar, amíg csak lélegzik,

S végtelen önzésével mindig újra éhezik.

Nagy szájával felfalja az erdőket, a fákat.

Minden léptére megrezzennek az apró ágak.

Egyet gondol, és máris ezrek fognak meghalni.

Istenem, miért kellett neked mindezt akarni?

Miért születtünk?

Fűszál vagyok egy végtelen erdőben,

Egy apró másodperc a végtelen időben.

A nagy világ maga alá temet.

Miért születtem, ha elsodor a tenger?

Éveken át nőttem gyarapodtam,

Álmokkal, vágyakkal gazdagodtam.

A nagy világba zengő hangom kiengedtem,

De ha elsodor a tenger, akkor miért születtem?

Hangom elnyelik az óriási hegyek.

Gyökereim elmossák az esőcseppek.

Hogyan is tudnék szólni ennyi emberhez?

Ugyan miért születtem, ha elsodor a tenger?

Hiába lángolok, törtetek, lázadok,

A nagy végtelenben oly kevés vagyok.

Miért kaptam hetven évet a nagy történelemben?

Ha egymást elsodorjuk, miért születtünk ennyien?

Láthatatlan

Találkoztam egy hatalmas idegennel,

Kit sosem láthatok szememmel.

Sosem hallhatom mélyen zengő hangját,

Csak távolról érezhetem a néma Atyát.

Érzem az égő gyertyalángban,

Érzem a szerelem őszinte csókjában,

Érzem a naplemente festői színeiben,

Érzem a jóakaratúak szíveiben.

Csak nyitott lelkemmel érezhetem,

Elmémmel fel nem foghatom életemben.

Gondolataim hegyekként törtettek őfelé,

De az ő országába az soha fel nem ér.

Nem zörgetek többé kérdéseimmel ajtaján,

Nem kiáltom már felé a ráció szavát.

Majd szól ő akkor, mikor jónak látja.

Hisz életem csendben, szüntelen vigyázza.

Hontalanul

Egy ősöreg világ adott otthont nekem,

Melynek arcát már kiformálták az évezredek.

Helyén van már benne minden gondolat,

Minden bűn s jó akarat.

Teste merev szabály-csontozat.

Ránehezedik a bús-szürke égboltozat.

Onnan néz le ránk, kinek már alig van szava,

Ki szelíden suttog, de már senki sem hallja.

Már minden meg van precízen szerkesztve,

Szóról szóra, betűről betűre.

Mindenkinek betanult szerepet kell játszani,

Műmosollyal tettetni, látszatni.

Megmondták az okosok, hogyan kell csinálni:

Nagyokat pofázni, s még nagyobbakat hibázni.

Egyik önző volt, a másik maga elől futott,

De egyik sem volt az, ki a boldogságig jutott.

Már betelt a ház, nincs egy üres szoba.

Mások otthonában kell meglelnem otthonomat.

Minden elhangzott, nem lehet újat teremteni.

Mások által szőtt ruhát kell magamra ölteni.

Szűk ez a rongy, nem akarom hordani.

De mit tegyek? Jobbat én sem tudok mondani.

Kis ember vagyok én ahhoz, hogy falakat döntsek;

Ahhoz még kisebb, hogy újakat formába öntsek.

Hol az én helyem a merev világban?

Hol az én szavam a végtelen szimfóniában?

Ha a régit követem, maradi vagyok;

Ha újat adok – azt mondják – lázadok.

Nem kapok levegőt a zsúfolt teremben,

Mások korlátai a rácsok a ketrecemen.

Szeretnék nagyokat álmodni, szállni,

Nem pedig ezrek kopott útját járni.

Egy régebbi...

Miért?

Széttépett levelek, elfeledett emlékek.
Szakad a papír, hullanak a könnyek.
Elszakad az élet is, a test a földre hullik.
Jéggé dermed a szív is, ha minden elmúlik.

Pillanat alatt kidől a fa, mely éveken át nőtt,
Száraz gallyait maga alá temeti a föld.
Megáll a szív, mely egy életen át adott erőt.
A temetőben a sírra ránehezedik a márványkő.

Már csak ezt a szót súgják az angyalok: vége.
Születtél, szerettél, dolgoztál, ez volt az élet.
Hazudtok angyalok, égjetek a pokol tüzében!
Nem hiszek ebben, én ennél többet remélek.

Nem hiszem el, hogy az van megírva a nagykönyvbe,
Hogy nem ér be az élet munkájának gyümölcse,
Hogy a végső pillanat mindent eltörölhet,
Nem veszhet el, amiért az emberek küzdöttek!

Hogyha szárnyam volna

Hogyha szárnyam volna, felhők közt repülnék,
Néha meg-meg állva hegytetőkön ülnék.
Kék égboltból lenne kikövezve utam.
Figyelmesen követném a napsugarat.

Amikor néha-néha lenéznék rátok,
Őszintén megvetném a börtönvilágot.
Szánnám a rácsok közé zárt lelkeket,
S kiáltanám: közétek soha többé le nem megyek!

Nem leszek már rabja mások akaratának,
Melyek normákkal falak közé zárnak.
Tőlük nem tudnék menni, leláncolnák lábam,
Sötét hamu lenne lángoló vágyam.

Ha tenger lennék, sivataggá szárítanának,
Ha illatos virág lennék, elhervasztanának.
Ha hegycsúcs lennék, mélységig rombolnának.
Ha csillagos égbolt, sötétségre kárhoztatnának.

Feltámadva kikelnék a sírból, ahová elástok,
Letépnék magamról minden erős láncot.
Tőletek elválva férjhez mennék a magányhoz,
S éltetném tovább a szabadságot!

Képversek

Embervilág

Szemed könnyeiből születtek a tengerek.

Leheletedtől megfagytak a nagy hegyek.

Föld anyagából formált tájat a kezed.

Végtelen kék égbolt a te tekinteted.

Zöld szakálladból nőttek ki a réti virágok.

Csontjaidból teremtek a fák a világon.

Kiáltásodtól törnek ki a vulkánok.

S mikor jő az éj, Földed csillagként vigyázod.

Az élő természeted adtad minekünk,

Ahol a táj csendjében békét lelünk.

De mi kőfalakat, városokat emeltünk.

Hideg, betonvilág lett a rejtekünk.

S ezt nem kezeid, hanem fémvázak tartják:

Merev szabályok, melyek a rendszert áthatják,

Melyek az embert és az embert elválasztják

Határokat húzva nem létező elvek alapján.

Az embervilágban nem hallja a gazdag a szegényt.

S nem látja a reményvesztett az erős reményt.

Földön fekvőnek nem nyújtja senki kezét.

Észelvű világban senki sem használja az eszét.

Az embervilágban csillogó fém lett az úr:

A pénz, kinek fejére aranyló koronát raktunk.

Az ő fényétől mindenki megvakult,

S csörgésétől hangod már nem halljuk.

Ének mindenről - Válasz Kosztolányinak

Bús versed olvasván félek,

Hogy egyszer utam végére érek,

Hogy egyszer majd elhal az ének,

Megszűnnek a színek, érintések.

A legnagyobb rejtélyt én sem tudom,

De hiszem, hogy nem a semmiből a semmibe futok.

Pedig még én sem hallottam kiáltó szellemet,

Csak őseim ajkán a szunnyadó csendet.

Talán vándor vagyok ebben a nagy világban

S felfedező, így teremtésem nem volt hiába.

Halhatatlan lelkem eldobta öreg testét,

Majd szó nélkül újra birtokba vett egy elmét.

Talán régebben egy terebélyes fában lakott,

Mely a fáradt embernek árnyékot adott;

Vagy egy távoli bolygón voltam ismeretlen lény,

Ki három nap fényénél tengette életét.

Talán lepke voltam, s szárnyam tarkán tündökölt,

Vagy császárnő, ki gazdag birodalmat örökölt.

Mindezt már nem mondhatom el néked,

Mert korábbi elmém emlékeit elhagytam régen.

Talán gyermek vagyok ebben a nagy világban,

Földi gyermeke egy irgalmas Atyának,

Ki megteremtette lelkem s csecsemő testébe zárta.

S ha meghalok, ölelésével lelkem visszavárja.

Akár vándor vagyok, akár szeretett gyermek,

Jobb, hogy múltam nagy részét elfelejtettem.

Ha tudnám, hogy ezernyi életet adtak nekem,

Nem becsülném meg ezt az egyetlen egyet.

Öreg költő, nem tudhatom, hogy most hol vagy,

Dalol-e még lelked, ha tested sírodban fekszik holtan?

De érzem, nem a semmiben vagy, az nem is létezhet,

Hisz talán a világmindenség végtelen.

Egy betű a könyvben

Gyémántokkal ékesíted magadat,
Pedig nem leszel más csak por és hamu.
Nézz körül! Rajtad kívül még sokakat
Hordoz vállán a Föld, az öreg tanú.

Hiszed, ha a világ egy nagy király lenne,
Te lennél fején az ékes korona.
Ám csak egy vagy milliók között elveszve,
Te szüntelen magadon töprengő koponya.

Hiszed, te vagy mindennek eleje s vége, 
Hogy érted kel fel a nap minden reggel, 
Hogy érted lángol az összes csillag az égen, 
Hogy érted haltak meg hajdanán ezrek.

Kis ember vagyok, de ma eljöttem, 
Hogy őszintén színt valljak néked. 
Határozott célom, hogy összetörjem 
Fejedben ezt a hazug álomképet.  

Tudom, ha a világ egy nagy király lenne, 
Te lennél ősz hajának egy apró szála. 
Ha pedig egy forró sivatag lenne, 
Porszem lennél, kit soha meg nem találnak.  

Ha világunk egy tavaszi rét lenne, 
Virágként kellene benne szétárasztanod illatodat, 
És ha hosszú évezredek eltelnek, 
Múló léted által ez a rét még mindig szép marad.  

Ha világunk egy végeláthatatlan könyvtár lenne, 
Lehetnél könyv, mely ontja a bölcs szavakat, 
És ha hosszú évezredek eltelnek, 
Belőled tanulhatnának a jövőbeli ifjak.  

Hiába követeled magadnak a legszebb javakat, 
Hiába követeled borát minden őszi szüretnek, 
Másé lesz az már, mikor tested elhamvad, 
A Föld forog tovább, helyetted pedig újak születnek.

Ars poetica

Tudom, akarsz tőlem valami újat hallani,

Jó lenne a megvallatlant megvallani.

De én nem mondhatok mást, mint, amit látok.

Nem változik semmi, míg mi uraljuk a világot.

Az évezredek elteltek, városok emelkedtek,

Gépeink eljutnak a csillagokhoz, a fellegekbe.

Általunk megvénült már a Földnek arca,

De a miénk mindig ugyanolyan maradt.

Erőszak, önzőség, pénzarisztokrácia,

Hazugságok, ígéretek, halott demokrácia.

Gyilkosság, háborúk, bűnök, rágalmak:

Mindezek helyettem is vallanak.

Én csak a harmadik évezred könnyeit

Fogom rímes szavakban lefesteni.

Megrajzolom az öreg világ fekete foltjait,

Senki sem fog semmit belém fojtani.

Szabad világban élünk, mondok, amit akarok,

Ezért apró, de ritka kincs, amit én adhatok.

Nem vagyok költő, mégis papírra vésem

Ezt a nagy csodát: az őszinteségem.

Néma ország

Félholdas zászló csúfította a magyar városok tornyát.

Osztrák tette fejére a szent magyar koronát.

A Kárpátok közé fogadtunk cigányt, románt, szerbet.

Szerényen meghúzták magukat, majd egyre többet követeltek.

Mert mi ezt hagytuk, mert mi ezt hagytuk...

Csak néhányszor lázadtunk, de akkor se védett más nép szárnyaival.

Nem volt hangja, ereje a magyarok fájó szavainak.

Osztrák azt mondta, irány a harcmező, ki jót akar, az velem jő!

Így hazafiatlan vértől lett vörös a frontokon minden erdő.

Mert mi ezt hagytuk, mert mi ezt hagytuk...

Mikor hazajöttünk, csonka lett testünk s vele országunk,

Már nem voltak hegyeink sem ételünk vagy rendes kormányunk.

Házainkban dideregtünk, miközben franciák döntöttek felőlünk.

Vétkünk nem volt, mégis vezekelve térdeltünk előttük.

Csak az az egy baj volt, hogy mi ezt engedtük, engedtük.

Ennyi nekünk elég volt, de később a németek rántottak magukkal.

Harcra, fegyverbe szólítottak fajgyűlölő szavukkal.

Isten könnyezett, ezzel elmosta a gyilkos háborút.

Hazánkat ezután bekebelezte egy nagy vörös koszorú.

Mert mi ezt hagytuk, mert mi ezt hagytuk...

Ma pedig már miénk lett az Ígéret földje,

A hazug ígéretek kietlen, mély völgye.

Ma sincs pénzünk, sem szabadságunk.

Kék kalapban folyton mások nyomában járunk,

Mert mi ezt hagyjuk, mert mi ezt hagyjuk...

Szökött királyfi

A szemed elől valami mindig eltakarja a napot,
Nehezebben mosolyog, ki már sok pofont kapott.
Kinek összetörték szívét, miért ne könnyezne?
Sáros utunk az életben nincs kikövezve.

A hegedű lágy hangja elhal, mikor
A zenész lelkébe valaki beletipor,
Aztán már csak némán fogy a bor,
Falra festi a bánatot az alkohol.

A költő soraiban mindig csak siratja magát,
Temetőnek írja le a világ kietlen lakát.
Nincsen, ki úgy lássa a világot, mint egy csecsemő.
Mindenki elfelejt nevetni, ahogy egyre nő.

A boldogság egy szellő, mely a nyárban örökre elveszik.
Vajon ki fogja majd azt újra megkeresni?
Tudni akarjuk, melyik barlangban rejtőzik,
Merre jár, miközben a bánat egyre csak tetőzik?

Mindannyian visszavárjuk ezt a szökött királyfit,
Hátha hoz tarisznyájában pénzt vagy bármit,
Amitől őszintébb lesz a mosoly és kékebb az ég.
S vele kivirágzik a világon minden rét.

Eljött ez a király koldusnak ruhájában.
Mi rá se néztünk, elmerültünk a melankóliában.
Nem hozott ugyan se kincset, se pénzt, se szerelmet,
Csak egy színes pillangót, de nekünk az nem kellett.

A tudatlanság iskolája

Bárcsak ne mindig a megsárgult lapokat mutogatnátok,

Bárcsak ne mindig egy helyben ülve untatnátok!

Szép a geometria, az epika meg Eger régi vára,

Szép a józan ész is, de a világot meg nem váltja.

Élettelen robottestek egész nap könyv fölött magolnak.

Agyuk újra meg újra lejátssza a betanult gondolatokat.

Nem éreznek, nem kiálthatnak szívükből soha.

Ülni kell csendben, mereven bámulni a távolba.

Pedig rabból nem lesz pillangó, ezerszínű csoda,

Csak egy lélektelen test betűkkel, számokkal.

Az én nevem tudás, röviden: telepakolt koponya,

A legnagyobb kérdésekre mégsem tudom a válaszokat.

Kérdezem majd, ha diplomámat fogom kezembe venni,

Hol van az az iskola, ahol megtanítanak boldognak lenni?

Kitől tudom meg, hogy a sors sokszor kegyetlen?

Ki mondja el, mi a hazugság, jóság, szerelem?

Ki mutatja meg nekünk, hogyan kell álmodni,

Szobánk falára a jövő szép céljait vázolni?

Ki fogja meg erősen a robot hideg, fém kezét?

Ki tanít meg szeretni az elvárások kietlen mezején?

Csont vagyok, hús, bőr, agy, bél, tüdő és gyomor,

Összetákolatlan sejthalmaz, ki a küszöbön ácsorog,

Miközben az élet ajtaján félve bekopog,

Mert egyáltalán nem tudja, mi vár rá: álom vagy pokol?

Nyári verseim ✿

Egy csillag

Odakinn az űrben milliónyi csillag ragyog,

Én közülük ki tudja, hogy hanyadik vagyok,

Hogy mikor alszik ki belőlem is az izzó láng,

Hogy mikor kívánok örökre jó éjszakát?

Lesz idő, mikor már minden koromfekete lesz,

Mikor majd lecsukódnak a megvénült szemek.

Ha lehullik a csillag, akkor semmit sem tehet,

Nem adhat többé fényt a világmindenségnek.

Kicsi pont vagyok, de még nagy erő dúl bennem:

Édes remény, erő, akarat s vele küzdelem.

Járni akarom a világot, mindent megtudni,

Égig érő hegyek csúcsára felfutni.

Minden sötét barlangban még lángot gyújtani,

Mindenkinek magamból egy apró fénysugarat adni.

Valakivel megosztani őszinte szeretetemet,

Hadd ragyogjunk együtt a fellegekben.

Mikor már tudni s birtokolni fogok mindent,

Lángom könnyeivel kioltja a szerető Isten.

Ezután rám mosolyog, ki mutatta az utam mindig,

S magához hív. Ti pedig emlékül fogtok megőrizni.

Ház a pusztában

Idővel elkorhadnak azok a szép tavaszi fák,

A réteken elhervad minden színes virág.

A zsenge zöld füvet kiszárítja a napsugár,

A boldog tájról a pillangó tovaszáll.

Könnyeidtől a világ nem fog tavaszba borulni.

A halott a sírból többé nem fog útnak indulni.

A szemedből az esőcseppek már fel nem ébreszthetik

Azt, amit az idő örökre magával vitt.

Nekem nincs varázspálcám, hogy visszahozzak mindent,

Csak két kezem, mely ezen a tájon házat építhet.

Halott fák ágaiból lesz házamon az ajtó,

Hol bekopog a szebb jövő s vele minden jó.

Elszáradt nádszálakból lesz majd a teteje,

Dalos madarak rászállva elhozzák a szerelmet.

A romok fölé fogom tenni puha ágyam,

Hogy megszülessen benne minden álmom és vágyam.

A könny mindent elmos, de az erő új világot teremt.

A hitem újra kiszínezi majd a jelent.

Ha elkészül a házam, messzire elkiáltok.

Bízó szememmel minden csodát meglátok!

Az elveszett imája

Nem látom a Napban az arcodat,

Nem hallom a szélben a hangodat.

Szomorúan borítod rám a kék égboltot.

Nem talállak, így egyedül barangolok.

Keresem a jót, az igazat,

Nekem szánt küldetést, célokat,

De fülemre süket, szememre vak vagyok.

Sáros, ködös, novemberi úton baktatok.

Ilyen az embersors: keserű a jelen,

A jövő pedig számunkra ismeretlen.

Te őrzöd odafent a csillagomat,

Csak te tudnád kérdéseimre a válaszokat.

Kormányozatlan hajó vagyok a tengeren,

Mely a hullámok közt kutat téged szüntelen.

Hibáimért ezrek szórnak rám átkot.

Elvesztem uram, elvesztem, látod.

Csonka virág

A heves patak elöntötte a köveket a parton,

Egyet közülük magával ragadott.

A gyors szél megsuhintotta a virágot,

Szirmai közül egyet kihullajtott.

Kivett belőlem egy darabot s magával vitte.

Érzem, valamit elveszítettem.

Elvitt egy társat, egy apró napsugarat,

Egy embert, aki az arcomra mosolyt csalt.

Elvitte a szerelmet, azt a csodás világot,

S csak gyönyörűszép emlékeket hagyott.

Szép emlékeket, melyek mégis fájnak,

Bús melankóliát festenek a magánynak.

Fényes szépségükkel engem megvakítanak,

Átölelve, fojtón szorongatnak.

Folyton csengő hangjuk megsüketít,

Végtelen erejük befeketít.

Boldog virág voltam, de egy szirmom hiányzik.

Pont azt az egyet kell keserűen megsiratni,

Mély bánatban miatta gyászruhát húzni,

Majd megcsonkultan elfelejteni.