Bús versed olvasván félek,
Hogy egyszer utam végére érek,
Hogy egyszer majd elhal az ének,
Megszűnnek a színek, érintések.
A legnagyobb rejtélyt én sem tudom,
De hiszem, hogy nem a semmiből a
semmibe futok.
Pedig még én sem hallottam kiáltó
szellemet,
Csak őseim ajkán a szunnyadó
csendet.
Talán vándor vagyok ebben a nagy
világban
S felfedező, így teremtésem nem volt
hiába.
Halhatatlan lelkem eldobta öreg
testét,
Majd szó nélkül újra birtokba vett
egy elmét.
Talán régebben egy terebélyes fában
lakott,
Mely a fáradt embernek árnyékot
adott;
Vagy egy távoli bolygón voltam
ismeretlen lény,
Ki három nap fényénél tengette
életét.
Talán lepke voltam, s szárnyam tarkán
tündökölt,
Vagy császárnő, ki gazdag birodalmat
örökölt.
Mindezt már nem mondhatom el néked,
Mert korábbi elmém emlékeit elhagytam
régen.
Talán gyermek vagyok ebben a nagy
világban,
Földi gyermeke egy irgalmas Atyának,
Ki megteremtette lelkem s csecsemő
testébe zárta.
S ha meghalok, ölelésével lelkem
visszavárja.
Akár vándor vagyok, akár szeretett
gyermek,
Jobb, hogy múltam nagy részét
elfelejtettem.
Ha tudnám, hogy ezernyi életet adtak
nekem,
Nem becsülném meg ezt az egyetlen
egyet.
Öreg költő, nem tudhatom, hogy most
hol vagy,
Dalol-e még lelked, ha tested sírodban
fekszik holtan?
De érzem, nem a semmiben vagy, az nem
is létezhet,
Hisz talán a világmindenség
végtelen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése