Embervilág

Szemed könnyeiből születtek a tengerek.

Leheletedtől megfagytak a nagy hegyek.

Föld anyagából formált tájat a kezed.

Végtelen kék égbolt a te tekinteted.

Zöld szakálladból nőttek ki a réti virágok.

Csontjaidból teremtek a fák a világon.

Kiáltásodtól törnek ki a vulkánok.

S mikor jő az éj, Földed csillagként vigyázod.

Az élő természeted adtad minekünk,

Ahol a táj csendjében békét lelünk.

De mi kőfalakat, városokat emeltünk.

Hideg, betonvilág lett a rejtekünk.

S ezt nem kezeid, hanem fémvázak tartják:

Merev szabályok, melyek a rendszert áthatják,

Melyek az embert és az embert elválasztják

Határokat húzva nem létező elvek alapján.

Az embervilágban nem hallja a gazdag a szegényt.

S nem látja a reményvesztett az erős reményt.

Földön fekvőnek nem nyújtja senki kezét.

Észelvű világban senki sem használja az eszét.

Az embervilágban csillogó fém lett az úr:

A pénz, kinek fejére aranyló koronát raktunk.

Az ő fényétől mindenki megvakult,

S csörgésétől hangod már nem halljuk.