A legszebb átok

A legnagyobb csodát az Úr gondosan faragta,

Minden alkatrészét pontosan helyére rakta.

Az ereiben lassan lüktet a vörös élet.

Nézd, ezernyi érzelmet láthatsz meg a szemében.

Minden könnye türkizkéken kiáradó tenger,

És minden mosolya ébredő tavaszi reggel,

És az összes szava eget rengető kiáltás,

És kezei felépítik minden egyes álmát.

Ő lett a legszebb teremtmény az egész világon.

Ő kapott oly elmét, melynek nincsenek határok.

Mégis a legszebb áldás lett a legnagyobb átok,

Amely belül rohasztja szét a kerek világot,

Mert tenni, alkotni akar, amíg csak lélegzik,

S végtelen önzésével mindig újra éhezik.

Nagy szájával felfalja az erdőket, a fákat.

Minden léptére megrezzennek az apró ágak.

Egyet gondol, és máris ezrek fognak meghalni.

Istenem, miért kellett neked mindezt akarni?

Láthatatlan

Találkoztam egy hatalmas idegennel,

Kit sosem láthatok szememmel.

Sosem hallhatom mélyen zengő hangját,

Csak távolról érezhetem a néma Atyát.

Érzem az égő gyertyalángban,

Érzem a szerelem őszinte csókjában,

Érzem a naplemente festői színeiben,

Érzem a jóakaratúak szíveiben.

Csak nyitott lelkemmel érezhetem,

Elmémmel fel nem foghatom életemben.

Gondolataim hegyekként törtettek őfelé,

De az ő országába az soha fel nem ér.

Nem zörgetek többé kérdéseimmel ajtaján,

Nem kiáltom már felé a ráció szavát.

Majd szól ő akkor, mikor jónak látja.

Hisz életem csendben, szüntelen vigyázza.

Embervilág

Szemed könnyeiből születtek a tengerek.

Leheletedtől megfagytak a nagy hegyek.

Föld anyagából formált tájat a kezed.

Végtelen kék égbolt a te tekinteted.

Zöld szakálladból nőttek ki a réti virágok.

Csontjaidból teremtek a fák a világon.

Kiáltásodtól törnek ki a vulkánok.

S mikor jő az éj, Földed csillagként vigyázod.

Az élő természeted adtad minekünk,

Ahol a táj csendjében békét lelünk.

De mi kőfalakat, városokat emeltünk.

Hideg, betonvilág lett a rejtekünk.

S ezt nem kezeid, hanem fémvázak tartják:

Merev szabályok, melyek a rendszert áthatják,

Melyek az embert és az embert elválasztják

Határokat húzva nem létező elvek alapján.

Az embervilágban nem hallja a gazdag a szegényt.

S nem látja a reményvesztett az erős reményt.

Földön fekvőnek nem nyújtja senki kezét.

Észelvű világban senki sem használja az eszét.

Az embervilágban csillogó fém lett az úr:

A pénz, kinek fejére aranyló koronát raktunk.

Az ő fényétől mindenki megvakult,

S csörgésétől hangod már nem halljuk.