Hontalanul

Egy ősöreg világ adott otthont nekem,

Melynek arcát már kiformálták az évezredek.

Helyén van már benne minden gondolat,

Minden bűn s jó akarat.

Teste merev szabály-csontozat.

Ránehezedik a bús-szürke égboltozat.

Onnan néz le ránk, kinek már alig van szava,

Ki szelíden suttog, de már senki sem hallja.

Már minden meg van precízen szerkesztve,

Szóról szóra, betűről betűre.

Mindenkinek betanult szerepet kell játszani,

Műmosollyal tettetni, látszatni.

Megmondták az okosok, hogyan kell csinálni:

Nagyokat pofázni, s még nagyobbakat hibázni.

Egyik önző volt, a másik maga elől futott,

De egyik sem volt az, ki a boldogságig jutott.

Már betelt a ház, nincs egy üres szoba.

Mások otthonában kell meglelnem otthonomat.

Minden elhangzott, nem lehet újat teremteni.

Mások által szőtt ruhát kell magamra ölteni.

Szűk ez a rongy, nem akarom hordani.

De mit tegyek? Jobbat én sem tudok mondani.

Kis ember vagyok én ahhoz, hogy falakat döntsek;

Ahhoz még kisebb, hogy újakat formába öntsek.

Hol az én helyem a merev világban?

Hol az én szavam a végtelen szimfóniában?

Ha a régit követem, maradi vagyok;

Ha újat adok – azt mondják – lázadok.

Nem kapok levegőt a zsúfolt teremben,

Mások korlátai a rácsok a ketrecemen.

Szeretnék nagyokat álmodni, szállni,

Nem pedig ezrek kopott útját járni.