Egy ősöreg világ adott otthont
nekem,
Melynek arcát már kiformálták az
évezredek.
Helyén van már benne minden gondolat,
Minden bűn s jó akarat.
Teste merev szabály-csontozat.
Ránehezedik a bús-szürke égboltozat.
Onnan néz le ránk, kinek már alig
van szava,
Ki szelíden suttog, de már senki sem
hallja.
Már minden meg van precízen
szerkesztve,
Szóról szóra, betűről betűre.
Mindenkinek betanult szerepet kell
játszani,
Műmosollyal tettetni, látszatni.
Megmondták az okosok, hogyan kell
csinálni:
Nagyokat pofázni, s még nagyobbakat
hibázni.
Egyik önző volt, a másik maga elől
futott,
De egyik sem volt az, ki a boldogságig
jutott.
Már betelt a ház, nincs egy üres
szoba.
Mások otthonában kell meglelnem
otthonomat.
Minden elhangzott, nem lehet újat
teremteni.
Mások által szőtt ruhát kell
magamra ölteni.
Szűk ez a rongy, nem akarom hordani.
De mit tegyek? Jobbat én sem tudok
mondani.
Kis ember vagyok én ahhoz, hogy
falakat döntsek;
Ahhoz még kisebb, hogy újakat formába
öntsek.
Hol az én helyem a merev világban?
Hol az én szavam a végtelen
szimfóniában?
Ha a régit követem, maradi vagyok;
Ha újat adok – azt mondják –
lázadok.
Nem kapok levegőt a zsúfolt teremben,
Mások korlátai a rácsok a
ketrecemen.
Szeretnék nagyokat álmodni, szállni,
Nem pedig ezrek kopott útját járni.
