Hogyha szárnyam volna, felhők közt repülnék,
Néha meg-meg állva hegytetőkön ülnék.
Kék égboltból lenne kikövezve utam.
Figyelmesen követném a napsugarat.
Amikor néha-néha lenéznék rátok,
Őszintén megvetném a börtönvilágot.
Szánnám a rácsok közé zárt lelkeket,
S kiáltanám: közétek soha többé le nem megyek!
Nem leszek már rabja mások akaratának,
Melyek normákkal falak közé zárnak.
Tőlük nem tudnék menni, leláncolnák lábam,
Sötét hamu lenne lángoló vágyam.
Ha tenger lennék, sivataggá szárítanának,
Ha illatos virág lennék, elhervasztanának.
Ha hegycsúcs lennék, mélységig rombolnának.
Ha csillagos égbolt, sötétségre kárhoztatnának.
Feltámadva kikelnék a sírból, ahová elástok,
Letépnék magamról minden erős láncot.
Tőletek elválva férjhez mennék a magányhoz,
S éltetném tovább a szabadságot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése