Nehezebben mosolyog, ki már sok pofont kapott.
Kinek összetörték szívét, miért ne könnyezne?
Sáros utunk az életben nincs kikövezve.
A hegedű lágy hangja elhal, mikor
A zenész lelkébe valaki beletipor,
Aztán már csak némán fogy a bor,
Falra festi a bánatot az alkohol.
A költő soraiban mindig csak siratja magát,
Temetőnek írja le a világ kietlen lakát.
Nincsen, ki úgy lássa a világot, mint egy csecsemő.
Mindenki elfelejt nevetni, ahogy egyre nő.
A boldogság egy szellő, mely a nyárban örökre elveszik.
Vajon ki fogja majd azt újra megkeresni?
Tudni akarjuk, melyik barlangban rejtőzik,
Merre jár, miközben a bánat egyre csak tetőzik?
Mindannyian visszavárjuk ezt a szökött királyfit,
Hátha hoz tarisznyájában pénzt vagy bármit,
Amitől őszintébb lesz a mosoly és kékebb az ég.
S vele kivirágzik a világon minden rét.
Eljött ez a király koldusnak ruhájában.
Mi rá se néztünk, elmerültünk a melankóliában.
Nem hozott ugyan se kincset, se pénzt, se szerelmet,
Csak egy színes pillangót, de nekünk az nem kellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése