Egy csillag
Odakinn az űrben milliónyi csillag
ragyog,
Én közülük ki tudja, hogy hanyadik
vagyok,
Hogy mikor alszik ki belőlem is az
izzó láng,
Hogy mikor kívánok örökre jó
éjszakát?
Lesz idő, mikor már minden
koromfekete lesz,
Mikor majd lecsukódnak a megvénült
szemek.
Ha lehullik a csillag, akkor semmit sem
tehet,
Nem adhat többé fényt a
világmindenségnek.
Kicsi pont vagyok, de még nagy erő
dúl bennem:
Édes remény, erő, akarat s vele
küzdelem.
Járni akarom a világot, mindent
megtudni,
Égig érő hegyek csúcsára felfutni.
Minden sötét barlangban még lángot
gyújtani,
Mindenkinek magamból egy apró
fénysugarat adni.
Valakivel megosztani őszinte
szeretetemet,
Hadd ragyogjunk együtt a fellegekben.
Mikor már tudni s birtokolni fogok
mindent,
Lángom könnyeivel kioltja a szerető
Isten.
Ezután rám mosolyog, ki mutatta az
utam mindig,
S magához hív. Ti pedig emlékül
fogtok megőrizni.
Ház a pusztában
Idővel elkorhadnak azok a szép
tavaszi fák,
A réteken elhervad minden színes
virág.
A zsenge zöld füvet kiszárítja a
napsugár,
A boldog tájról a pillangó
tovaszáll.
Könnyeidtől a világ nem fog tavaszba
borulni.
A halott a sírból többé nem fog
útnak indulni.
A szemedből az esőcseppek már fel
nem ébreszthetik
Azt, amit az idő örökre magával
vitt.
Nekem nincs varázspálcám, hogy
visszahozzak mindent,
Csak két kezem, mely ezen a tájon
házat építhet.
Halott fák ágaiból lesz házamon az
ajtó,
Hol bekopog a szebb jövő s vele
minden jó.
Elszáradt nádszálakból lesz majd a
teteje,
Dalos madarak rászállva elhozzák a
szerelmet.
A romok fölé fogom tenni puha ágyam,
Hogy megszülessen benne minden álmom
és vágyam.
A könny mindent elmos, de az erő új
világot teremt.
A hitem újra kiszínezi majd a jelent.
Ha elkészül a házam, messzire
elkiáltok.
Bízó szememmel minden csodát
meglátok!
Az elveszett imája
Nem látom a Napban az arcodat,
Nem hallom a szélben a hangodat.
Szomorúan borítod rám a kék
égboltot.
Nem talállak, így egyedül
barangolok.
Keresem a jót, az igazat,
Nekem szánt küldetést, célokat,
De fülemre süket, szememre vak
vagyok.
Sáros, ködös, novemberi úton
baktatok.
Ilyen az embersors: keserű a jelen,
A jövő pedig számunkra ismeretlen.
Te őrzöd odafent a csillagomat,
Csak te tudnád kérdéseimre a
válaszokat.
Kormányozatlan hajó vagyok a
tengeren,
Mely a hullámok közt kutat téged
szüntelen.
Hibáimért ezrek szórnak rám átkot.
Elvesztem uram, elvesztem, látod.