Miért?
Széttépett levelek, elfeledett emlékek.
Szakad a papír, hullanak a könnyek.
Elszakad az élet is, a test a földre hullik.
Jéggé dermed a szív is, ha minden elmúlik.
Pillanat alatt kidől a fa, mely éveken át nőtt,
Száraz gallyait maga alá temeti a föld.
Megáll a szív, mely egy életen át adott erőt.
A temetőben a sírra ránehezedik a márványkő.
Már csak ezt a szót súgják az angyalok: vége.
Születtél, szerettél, dolgoztál, ez volt az élet.
Hazudtok angyalok, égjetek a pokol tüzében!
Nem hiszek ebben, én ennél többet remélek.
Nem hiszem el, hogy az van megírva a nagykönyvbe,
Hogy nem ér be az élet munkájának gyümölcse,
Hogy a végső pillanat mindent eltörölhet,
Nem veszhet el, amiért az emberek küzdöttek!
Hogyha szárnyam volna, felhők közt repülnék,
Néha meg-meg állva hegytetőkön ülnék.
Kék égboltból lenne kikövezve utam.
Figyelmesen követném a napsugarat.
Amikor néha-néha lenéznék rátok,
Őszintén megvetném a börtönvilágot.
Szánnám a rácsok közé zárt lelkeket,
S kiáltanám: közétek soha többé le nem megyek!
Nem leszek már rabja mások akaratának,
Melyek normákkal falak közé zárnak.
Tőlük nem tudnék menni, leláncolnák lábam,
Sötét hamu lenne lángoló vágyam.
Ha tenger lennék, sivataggá szárítanának,
Ha illatos virág lennék, elhervasztanának.
Ha hegycsúcs lennék, mélységig rombolnának.
Ha csillagos égbolt, sötétségre kárhoztatnának.
Feltámadva kikelnék a sírból, ahová elástok,
Letépnék magamról minden erős láncot.
Tőletek elválva férjhez mennék a magányhoz,
S éltetném tovább a szabadságot!
