Félholdas zászló
csúfította a magyar városok tornyát.
Osztrák tette fejére a
szent magyar koronát.
A Kárpátok közé
fogadtunk cigányt, románt, szerbet.
Szerényen meghúzták
magukat, majd egyre többet követeltek.
Mert mi ezt hagytuk, mert mi
ezt hagytuk...
Csak néhányszor lázadtunk,
de akkor se védett más nép szárnyaival.
Nem volt hangja, ereje a
magyarok fájó szavainak.
Osztrák azt mondta, irány
a harcmező, ki jót akar, az velem jő!
Így hazafiatlan vértől
lett vörös a frontokon minden erdő.
Mert mi ezt hagytuk, mert mi
ezt hagytuk...
Mikor hazajöttünk, csonka
lett testünk s vele országunk,
Már nem voltak hegyeink sem
ételünk vagy rendes kormányunk.
Házainkban dideregtünk,
miközben franciák döntöttek felőlünk.
Vétkünk nem volt, mégis
vezekelve térdeltünk előttük.
Csak az az egy baj volt,
hogy mi ezt engedtük, engedtük.
Ennyi nekünk elég volt, de
később a németek rántottak magukkal.
Harcra, fegyverbe
szólítottak fajgyűlölő szavukkal.
Isten könnyezett, ezzel
elmosta a gyilkos háborút.
Hazánkat ezután
bekebelezte egy nagy vörös koszorú.
Mert mi ezt hagytuk, mert mi
ezt hagytuk...
Ma pedig már miénk lett az
Ígéret földje,
A hazug ígéretek kietlen,
mély völgye.
Ma sincs pénzünk, sem
szabadságunk.
Kék kalapban folyton mások
nyomában járunk,
Mert mi ezt hagyjuk, mert mi
ezt hagyjuk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése