Bárcsak ne mindig a megsárgult
lapokat mutogatnátok,
Bárcsak ne mindig egy helyben ülve
untatnátok!
Szép a geometria, az epika meg Eger
régi vára,
Szép a józan ész is, de a világot
meg nem váltja.
Élettelen robottestek egész nap könyv
fölött magolnak.
Agyuk újra meg újra lejátssza a
betanult gondolatokat.
Nem éreznek, nem kiálthatnak
szívükből soha.
Ülni kell csendben, mereven bámulni a
távolba.
Pedig rabból nem lesz pillangó,
ezerszínű csoda,
Csak egy lélektelen test betűkkel,
számokkal.
Az én nevem tudás, röviden:
telepakolt koponya,
A legnagyobb kérdésekre mégsem tudom
a válaszokat.
Kérdezem majd, ha diplomámat fogom
kezembe venni,
Hol van az az iskola, ahol megtanítanak
boldognak lenni?
Kitől tudom meg, hogy a sors sokszor
kegyetlen?
Ki mondja el, mi a hazugság, jóság,
szerelem?
Ki mutatja meg nekünk, hogyan kell
álmodni,
Szobánk falára a jövő szép céljait
vázolni?
Ki fogja meg erősen a robot hideg, fém
kezét?
Ki tanít meg szeretni az elvárások
kietlen mezején?
Csont vagyok, hús, bőr, agy, bél,
tüdő és gyomor,
Összetákolatlan sejthalmaz, ki a
küszöbön ácsorog,
Miközben az élet ajtaján félve
bekopog,
Mert egyáltalán nem tudja, mi vár
rá: álom vagy pokol?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése