Carmen, akire senki sem számított
Eljött a várva várt péntek este. Az ágyamon rendezetlenül hevertek a kozmetikumok, a csinos ruhák, a hajgöndörítő, a hajvasaló, a retikülöm és még sok egyéb más. Erősen folyt a készülődés, fel-alá mászkáltunk Nikivel és Mariannával, miközben zenét hallgattunk. Eközben Affelay a Nikivel közös szobájában készülődött. Érthető, hogy mind a négyen izgatottak voltunk, hiszen annak ellenére, hogy bulizgattunk már, vérbeli spanyoli buliba akkor csak akkor mentünk először.
Hamarosan meghallottam, hogy valaki kintről a nevemet kiáltja:
- Paulina!
Pablo állt Antonio-val a panzió előtt és természetesen ránk vártak.
- Marcsî, gyere gyorsan, itt van Antonio is! – mondtam lelkesen.
Marianna odaszaladt mellém az ablakhoz, hiszen már majdnem egy éve nem látta Antonio-t. Hevesen vert a szívem. Felkaptuk a táskánkat és lesiettünk a panzió elé, a fiúkhoz. Ölelések sorozata következett, mielőtt még elindultunk. Kigyalogoltunk a folyópartra, ott volt az a diszkó, ahová Pablo meghívott minket. A hely neve „Luz de luna” volt, ami holdfényt jelent. A fehéren kivilágított Luna felirat felett a telihold fénylett. A diszkó bejáratát pedig két pálmafa övezte. Gyönyörű hely volt, pont ideális egy gyönyörű éjszakához.
Most is rengeteget táncoltunk pont, mint egy éve. Időközben fogytak a koktélok, ürült a poharak aljáról a sör is. Egyszer csak egy visító lány hangját hallottuk, amit még a hangos diszkózene is alig tudott elnyomni:
- Pablo!
Egy göndör, fekete hajú lány volt az, aki a következő pillanatban már az én hajamat tépte. Még mindig ordibált valamit Pablo-nak, de a zenétől szerencsére nem hallottuk. Pablo hirtelen félrerántott és elkezdtünk rohanni. Bár az túlzás, hogy tudtunk volna rohanni, hiszen már előtte eléggé leittuk magunkat. Kijöttünk a diszkóból, miközben az őrjöngő lányt lefogták. Elszédelegtünk a partszakasznak egy eldugottabb zugába. Csókolóztunk a Manzanares partján.
A következő kép, ami bennem megmaradt, az már az, hogy ott fekszek a panziószobában lévő ágyamon másnaposan. Marianna a velem szemben lévő ágyán vergődött, Pablo pedig a földön aludt egy matracon. Pablo-t hamarosan felébresztette a telefonja. Félkómás állapotban fogadta a hívást. Véletlenül ki volt hangosítva a telefonja, ezért mi is hallottuk a beszélgetés nagy részét. Ő ezt nem vette észre és nem ment ki a szobából, hogy ne hallhassuk meg, amikor telefonál.
- Ki az? – kérdezte Pablo.
- Mégis ki lenne? – kérdezett vissza egy lányos hang, ami hasonlított a tegnap esti lány hangjára. Nem voltam benne biztos, de talán ugyanaz a hang lehetett – Tudom, hogy tegnap részeg voltam, de láttam, amit láttam!
- És mégis mit láttál?
- Ne játszd itt neked a hülyét! Már megint együtt voltál egy másik lánnyal!
- Ugyan már, Carmen, egy tánc még nem jelent semmit. Egyébként ő az unokahúgom!
- Chh... az unokahúgod. Tudod, ki hiszi ezt el!
- Pedig láthattad, hogy külsőre hasonlítunk. Csak tanítgattam táncolni, mivel annak ellenére, hogy szép lány, kissé bizonytalan, ha táncról van szó.
- Majd csak akkor hiszem el, ha holnap elhozod hozzánk ezt a drágalátós kis unokahúgodat és ő is ugyanezt mondja nekem. Különben vége a kapcsolatunknak!
Ezután Carmen kinyomta a telefont, Pablo pedig visszadőlt a matracra és sóhajtott egy nagyot.
- Pablo, mi ez az egész? - kérdeztem – Van barátnőd?
- Öööö – ezt adta válaszul.
- Előttem nem kell titkolnod. Tavaly ilyenkor én is úgy kavartam veled, hogy közben volt barátom. És miután visszajöttél Madridba, pletykából megtudta az egészet és szakított velem. Feláldoztam egy olyan kapcsolatot miattad, ami később akár sokkal stabilabb és komolyabb is lehetett volna. Fontos voltál számomra és most is az vagy.
- Tehát akkor ezért nem akadtál ki túlságosan az, hogy azt hazudtam, nincs barátnőm. Megtehetném, hogy Carmen-nek bevallom az igazat, de már túl sok az ellene elkövetett bűnöm és hazugságom. Ő amúgy is egy hirtelen haragú, forróvérű lány. Ezt már biztosan nem bocsátaná meg nekem.
- Magadnak okoztad a bajt.
- Tudom, de már több mint másfél éve járok vele. Bevallom, néha volt egy-két kalandom, köztük te is, viszont nagyon szeretem őt.
- Tehát ennyit jelentek számodra, csak egy egyszerű nyári kalandot!
- Nem, dehogyis!
- Hazudsz! De most az egyszer hajlandó vagyok falazni neked, hogy lásd, mennyit jelentesz számomra.
- Köszönöm, ígérem, valahogyan meg fogom hálálni.
Ez volt az a nap, amikor sajnos meg kellett ismernem Pablo negatív oldalát. A hazug csábítót. Pedig egészen igáig hittem, hogy ő más.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése