Puerta del Sol
Másnap délelőtt fárasztó városnézésen voltunk. Megnéztük a királyi palotát és egy múzeumot. Délután pedig ruhaboltokban jártunk. És kimentünk a Puerta del Sol-ra is. Elég sok embert láttunk. Ez a rengeteg arc közül is csak egy volt ismerős. Egy kisfiús arc, rejtélyes, sötét tekintettel. Egy arc, amit nehéz elfelejteni: Pablo arca.
- Hola! – köszönt rám mély hangján.
Azon a hangon, amit már majdnem 1 éve nem hallottam, mégis ott csengett néha napján a fülemben.
- Hola, Pablo! – köszöntünk vissza mind a négyen.
Én zavarban voltam, a többiek mosolyogtak. Pablo-val adtunk egymásnak egy puszit. Még mindig ott volt mindannyiunkban a meglepettség érzése. Ilyen véletlen is csak egyszer történhet az életben. Tündérmesébe illő, hogy egy olyan városban, ahol több millió ember él, ilyen váratlanul összefutottunk. Talán tudhatta, hogy Madridba jövök, mert kiírtam twitter-re. De hogy véletlenszerűen pont egyszerre legyünk egy helyen! Ezt nem hiszem el! Talán Isten is így akarta. Attól a naptól kezdve számomra a Puerta del Sol lett a világ közepe, a szerelem utcája.
Rövid szóváltás után megkérdeztük, hogy nem akar-e velünk tartani. Beleegyezett és azt mondta, hogy épp Antonio-éktól ment volna haza, ezért pont ráér. Mi Mariannával spanyolul beszéltünk hozzá, Niki és Affelay pedig angolul. Szinte mindennap tudtunk vele találkozni a héten és mutatott nekünk néhány jó madridi helyet. Beszélgettem vele arról is, hogy van-e épp barátnője és nagy örömömre azt mondta, hogy nincs. Remekül éreztük magunkat együtt, újra éledtek bennünk a tavalyi emlékek. A legjobb az volt benne, hogy bármiről lehetett vele beszélgetni. Ő is hasonlókat gondolt rólam. Ráadásul még a pénteki buliba is meghívott, amire nem tudtam nemet mondani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése